Majdnem 16 év telt el azóta, hogy átvették a kormányzást. (Hogy mennyi minden változott azóta, azt az is jól jelzi, hogy mára mennyire meglepő, hogy egykor a Válasz a Mandinerrel csinált közös anyagot.)

Ez egy nagy lehetőség volt. Bár 2010-ben aligha lehetett tudni, hogy milyen hosszú időre rendezkedhetnek be, azért amikor később újra és újra kétharmaddal nyertek, érezniük kellett, hogy nem csupán négyéves ciklusban gondolkodhatnak.

Sok minden utal arra, hogy érezték is. Bár azóta főként az ellenzékiek NER-eznek, a kifejezést ők találták ki, és abban a Rendszer szó szerepel. De az állami építkezések, vagy például ahogyan visszatekintve a sportfejlesztésekről beszélnek, jelzi, hogy igenis az élet sok területén igyekeztek letenni a névjegyüket.

Mégis ha visszatekintünk a magunk mögött hagyott másfél évtizedre, tegyük fel a kérdést, hogy mennyire voltak helyesen belőve a preferenciáik!

A PISA-eredmények mennyire takarják ki a historizáló épületek által mímelt nemzeti nagyságot? Mennyire tudunk örülni a sporteredményeknek, ha közben eszünkbe jut, mikorra kaptunk időpontot egy orvosi beavatkozásra? Mit érzünk, ha az angolszász sajtó komment szekcióiban a rólunk szóló cikkek alatt látjuk, ahogy sorakoznak a kommentek arról, hogy mikor dobnak már ki minket az EU-ból?

Ez egy lehetőség volt, méghozzá elképesztő. A 2008-as válság lecsengésével, a konjunktúrával, az iszonyatos mértékű, akkor még érkező uniós forrásokkal. Amit el is költöttek, amíg lehetett. Sok mindenre, amelyek közt nyilván vannak hasznos és értelmes dolgok is. De mennyi minden lehetett volna még.

Hol tarthatna most az ország, ha a fenti képsorok után például egy érdemi oktatási reform indult volna meg?

Ami persze konfliktusos lett volna, kétségtelen. Ne higgyük, hogy ha Magyar Péter hatalomra jut, akkor az őt támogató, igen heterogén szavazóbázis nem fog majd váltásban felháborodni dolgokon vagy azok ellenkezőjén. De ez a demokrácia normális velejárója.

Amit Orbán a szelektív, azaz a legkisebb nyugdíjasokat kárpótoló nyugdíjemelésről mondott korábban - annyi vitát szül, jobb bele sem menni -, az mintha a kormány egyfajta krédója lett volna az elmúlt másfél évtizedben. Hogy ők nem fognak a széllel szemben menni, azt a néhány dolgot, ami nekik prioritás, átnyomják bármi áron, a propagandával hozzászoktatva a szükséges többséget, egyébként meg elketyegnek a dolgok, nagyon ne bolygassunk olyan rendszereket, amikben sokak tyúkszemére egyszerre lehet rálépni, ha érdemi reformba kezdenénk! (Mondjuk néha anélkül is sikerült.)

Mintha nem is hittek volna abban, hogy a társadalmi mobilitásból valaha lehet valami, mintha nem is hittek volna abban, hogy ezt a hatalmas egészségügyi gépezetet meg lehet reformálni, és így tovább.

Nekem legalábbis erősen ez volt az érzésem, miközben a Direkt36 A csapda című dokufilmjét néztem. Aki még nem látta, annak erősen ajánlom:

A jövő hónapban elsősorban azt kell végiggondolnunk a döntés előtt, hogy mennyi mindent akartak és tudtak kezdeni ezzel a lehetőséggel. Mert azért azt megtanultuk, hogy a NER nagyon hisztisen át tud nyomni dolgokat, ha nagyon akarják. Pénz is volt. Mintha sok területen a hit és az akarat hiányzott volna, tényleg ahhoz, hogy szembe menjenek a széllel, lejtőn felfelé, satöbbi.

És ez egyúttal ki is jelöli, hogy a most működő és emberséges országot ígérő kihívótól mit kell egy győzelem után elvárnunk. Mert ha nem kezd bele a nagy ellátórendszerek szélmalomharcnak tűnő reformjába - vegyük ide még a tömegközlekedést is, ahol voltak érdemi előrelépések, de nagyon érezhető, mely vonalak képeznek prioritást és melyek nem -, akkor maximum annyival lehetünk egy kormányváltás után előrébb, hogy az agyrohasztó propaganda és riogatás nélkül egy kicsit nyugodtabb hely lesz az ország.

Az is valami, de ez talán inkább egyfajta alap lenne, nem óriási eredmény.

„A gyerekemnek magyar zászló a jele az oviban, nagyon örült, hogy szerte a városban mindenhol az ő jelét látta” – csíptem el egy beszélgetést a vasárnapi tiszás rendezvény résztvevői között. Ennek a zászlótömegnek kábé a feléről aligha értesülnek azok a felnőttek, akik valamilyen okból a Magyar Nemzet című kormánylapból tájékozódnának. A nyomtatott pártlap címlapjának tetején és a második oldalon elhelyezett fotóval azt tartották ugyanis fontosnak kiemelni, hogy „ukrán zászló alatt vonultak a tiszások”. Hogy ez az ukrán zászló pontosan hogy is került oda, arról a 444 olvasója, Balázs így számolt be:

A helyszínen a szervezők be is mondták, hogy arra kérik a résztvevőket, ne más országok zászlóit lobogtassák, hanem a magyar trikolórt. Vagyis egyértelműen a szervezők akaratának ellenére zajlott a lobogtatás, és a résztvevők elenyésző kisebbsége csinálta, semmiképpen nem ez volt a jellemző motívum a rendezvényen. Mondhatjuk, hogy szó szerint hamis zászlós műveletről van szó. A szebb napokat látott brandet romboló lap persze csak egy a sok közül, az ukrán zászlós kép körbejárta a kormánymédia rengeteg ágát-bogát, így rengeteg honfitársunkhoz a legjelentősebb ellenzéki párt rendezvényéről az jutott el leginkább, hogy ott bizony a kék-sárga zászló vitte a prímet.

Azóta a 444 azt is megírta, hogy az egyik, zászlót kifeszítő fiatal vasárnap este egy, Balog Gézával, a Fidelitas budapesti elnökével és a Digitális Demokráciafejlesztési Ügynökség egyik vezetőjével készült képet tett ki Insta-sztoriba. Bár ezen „Hajrá Fidesz” felirat olvasható, esélyes, hogy ő maga nem tudja behúzni az ikszet a kormánypártra, a cikk szerint ugyanis 17 éves. A portál egy másik fiatalkorú, 16 éves résztvevőt is azonosított.

A közös képet pedig ugyanabban az épületben lőtték, amelynek erkélykorlátjáról a zászlós akció két résztvevője az előtt egy weberezős-háborús menetező molinóegyüttest is kifeszített, és ahonnan a lap szerint a kormánymédiában körbement ukrán zászlós képet is készíthették. 15:20 körül pedig, tehát pont amikor a 444-cikk szerint a zászlósok benyomultak a tömegbe, ugyanazon korlát és az azon lévő, akkorra már erősen gyűrött transzparensek mögött egyébként négyen is látszódtak, egyikük fotózott is felülről.

Ha minden részletet nem is ismertek, valószínűtlennek tartom, hogy a kormánymédia munkatársainak fogalma sem volt arról, hogy az ukrán zászló nem „organikusan” volt ott a meneten. Feltételezem, akik ezeknél a médiatermékeknél ezeket a képeket terjesztik, olyasmiket mondhatnak önmaguknak, hogy a zászló végülis ott volt, bárki is vitte oda, ezért technikailag nem hazudnak. Egyébként de, mert egy marginális jelenséget állítanak be úgy, mintha az lett volna az általános, mikor még az ő ma délután kihozott online cikkükben is látszik, hogy tömegszerte magyar zászlók lobogtak.

Esetleg olyanokat mantrázhatnak, hogy egy nagyobb jó érdekében teszik mindezt. Ami egyébként nem létezik – Nyugatról nem jön pénz, Keletről nem jön olaj, vivát konnektivitás –, egy nagyobb rosszat viszont előidéznek mindezzel. Az ilyen manipuláció és torzítás folyamatosan bontja le azt, hogy közös valóságunk legyen, aminek a megítéléséről tudunk vitázni. Ezzel pedig egyre több közéleti kérdést tesz hitvitává, egyre lehetetlenebbé téve a racionális vitákat.

Amikor politikusok vagy aktivisták olyanokat mondanak, hogy csak együtt lehetünk szabadok, az pusztán egy jól hangzó frázisnak tűnik, pedig ez épp a Magyarországhoz hasonló, nem teljes értékű jogállamként működő, kikezdett demokráciák kényszerű valósága. Egy rendesen működő jogállamban az alapvető jogokat még elsöprő többséggel sem lehet felülírni, nálunk azonban nem ez a helyzet, ezt a Substackem olvasóinak aligha kell magyarázni.

Itt jön képbe a népszerűtlenség ereje, azaz hogy mely szabadságkorlátozó intézkedést követ elég társadalmi elégedetlenség és ellenállás ahhoz, hogy az valamilyen módon meghátrálásra kényszerítse a döntéshozókat.

Emiatt pedig felértékelődik a szemléletformálásnak és az ügyek napirenden tartásának a szerepe, még ha a többség ingerküszöbét átütni nem is egyszerű.

Nézzünk két példát: a Pride betiltási kísérletét és 12 ukrán hírportál magyarországi blokkolását! Ezek sok mindenben eltérnek, de mindkettő egy veszélyes politikai precedenst megteremtő indokolatlan szabadságkorlátozás. Ám míg előbbi óriási ellenállással találkozott, amely lényegében meg is hiúsította az intézkedés végrehajtását, utóbbi igen keveseket érdekelt, így azóta is él.

Idézzük csak fel: a gyülekezési jog a Pride tiltását célzó szigorítása minden kedden megtartott tüntetéssorozatot váltott ki, rengeteg figyelmet kapott itthon, és még a nemzetközi sajtóban is, és bár az ellenzék vezetője úgy stratégiázott, hogy a kérdésbe nemigen állt bele, elég sokan megértették, hogy ez már régen nem csak a melegekről szól. Ez világossá vált, amikor tüntetéseken a tömeg azt skandálta, hogy a gyülekezés alapjog, a végül rekordrészvétellel megtartott felvonuláson pedig rengetegen most vettek részt először.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Beszállok!

Annak, hogy végül nem kezdték el megbüntetni a résztvevőket, több oka is lehetett. Egyrészt elképesztő idő- és erőforrás-mennyiséget emésztett volna fel a tömegben az arcok végigelemzése, ami után jó eséllyel a résztvevők jelentős része nem fogadta volna el a bírságot, hanem tárgyalást kért volna, tovább leterhelve a rendszert.

A hivatalos indok, ami miatt végül a rendőrség a résztvevőket nem kezdte el büntetni, az volt, hogy a fővárosi önkormányzat azt kommunikálta, hogy az ő szervezésükben önkormányzati rendezvényként – amelyre nem vonatkozik a gyülekezési jog – az egész jogszerű, így ennek tudatában vehettek részt rajta az emberek. Hogy Karácsony Gergely végül elmondhatja-e a bíróságon „élete beszédét”, az még kérdéses.

Mindenesetre – bár nem vitatom, hogy a főpolgármester őszintén hisz a gyülekezés szabadságában és az LMBT-jogok fontosságában – az ő beleállása vélhetően nem független attól, hogy a budapestiek körében ez az álláspont egyértelműen igen népszerű.

Ez pedig nemcsak azt mutatja, hogy egy szabadságkorlátozás tömeges elutasítottsága megnehezítheti annak a tényleges érvényre juttatását, de azt is, hogy felbátoríthat ellenzéki erőket arra, hogy álljanak bele a kérdésbe.

Aminek, mint láttuk, már egy önkormányzati vezetés birtokában óriási szerepe lehet.

Ezzel szemben, ha nincs tiltakozás, a korlátozás úgy megy át, mint kés a vajon. Amikor a kormány „tükörintézkedésként” azzal igyekezett visszavágni a magyar propagandát blokkoló ukránoknak, hogy a magyarok szabad internet-hozzáférését korlátozta, írt ugyan erről pár cikket a sajtó, de nem igazán volt érdemi tiltakozás. Páran a kommentekben leírták a tartalmi kifogás nélkül, pusztán diplomáciai üzengetés céljából való weblap-blokkolásról, hogy veszélyes irány, de nemhogy tüntetés nem volt, még egy petícióval sem találkoztam az ügy kapcsán.

Nem is változott semmi. Az intézkedés egyébként a mai napig él, noha a célját, azaz az ukrán döntés felülvizsgálatát nem tudok róla, hogy elérte volna.

Cserébe a magyarok lenyelték, hogy ahhoz, hogy bizonyos weboldalakat elérhetetlenné tegyenek, nem kell semmilyen veszélyes tartalom, elég ha a kormány egy másik ország vezetésének akar éppen üzengetni, és ehhez furkósbotként használná a szabadságunkat.

Pedig a Pride nem az egyetlen pozitív ellenpélda. Emlékszünk még a vasárnapi boltzárra? És a netadóra? Ezek is azt bizonyítják, hogy még egy rendkívül bebetonozottnak tűnő hatalom is folyamatosan figyeli és méri, hogy az intézkedéseit hogyan fogadják. Persze az ingerküszöböt nehéz áttörni, én például próbáltam felhívni a figyelmet a webhely-blokkolások erősen problémás mivoltára, kevés sikerrel.

Nincs tehát csodafegyver az autokrácia ellen, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy egy normális jogállamban az alapvető jogok tiszteletben tartásához nem kell azoknak népszerűeknek lennie, elég, hogy a hatalom tartja magát bizonyos nemzetközileg elismert normákhoz. Ugyanakkor egy olyan rendszerben, mint amilyen a magyar is, az egyik utolsó eszköz lehet a szabadságunk megvédésére, ha sikerül másokat meggyőznünk: egy indokolatlan szabadságkorlátozás akkor is nagy probléma, ha éppen nem őt érinti.

Hogy a komolyabb ellenállás nélkül átment politikai precedens veszélyes, és legközelebb azt is utolérheti, aki életében nem hallott a blokkolt portálokról vagy nem a szíve csücske a Pride. Így mások jogaiért is kiállni nem öncélú jóemberkedés, hanem ennek felismerése, jól felfogott önérdek.

De miután ezek megértése nem magától értetődő, egy szabadabb társadalomhoz már az is közelebb visz, ha másokkal ilyesmiről beszélgetünk.

Nem árulok hamis reményt: aki engem olvas, az jó eséllyel olyan buborékokban mozog, ahol az embereknek amúgy is magasabb a szabadságigénye. De mégis fontos, hogy ne becsüljük le a közvélemény nyomásának az erejét! Főleg amikor a küszöbön van egy esélyes kormányváltás, ami óriási előrelépéseket hozhat a szabadságjogaink tekintetében, ám ez nem minden területen magától értetődő, és kulcsfontosságú lesz, hogy az egyes potenciális intézkedések mennyire tűnnek majd megosztónak.

Ezt a gondolatmenetet először tavaly év végén írtam meg angolul a Speak Freely európai libertárius magazin online kiadására.

Az elmúlt hetekben többszörösére növekedtek a személyneves domainigénylések, ezért szigorítottak a szabályokon, derült ki Kukorelliné Mészáros Ilona, az ISZT Nonprofit Kft. munkatársának kérdésemre adott, február 16-i és 18-i válaszaiból. Ez az Internet Szolgáltatók Tanácsának cége, amely a .hu-s domaineket nyilvántartja és kezeli, rá hivatkozik a cég munkatársa a válaszában Nyilvántartóként.

Ahogyan a 24.hu korábban, a Radnai Márk nevével visszaélő weblap körüli botrány kapcsán megírta: valakinek a nevével elég könnyen bejegyezhető egy weblapcím. A lap is említi cikkében az úgynevezett jóhiszeműségi nyilatkozatok rendszerét. „A nyilatkozat célja nem jogosultsági vizsgálat – nem azt vizsgálja, hogy az igénylő jogosult-e az adott névre –, hanem azt rögzíti, hogy az igénylő tudomással bír a személyneves domain regisztrációjának jogkövetkezményeiről, és vállalja az ezzel járó felelősséget” – magyarázza Kukorelliné.

Ez a rendszer nem új, az viszont változott, hogy kinek kell ilyet kitöltenie. „Korábban a Nyilvántartó azon személyneves domain igénylések esetén kért JHNy nyilatkozatot, amelyeknél a megtévesztés kockázata magasabbnak mutatkozott. Az utóbbi időszakban – a végleges, automatizált megoldás kidolgozásáig – ez a gyakorlat kiterjesztésre került: jelenleg minden személynévként azonosítható domain névre, az igénylő személyétől függetlenül, kér a Nyilvántartó ilyen nyilatkozatot” – írta kérdésemre.

Azt is közölte, hogy a szigorítás mögött az áll, hogy az elmúlt hetekben többszörösére növekedett a személyneves domainigénylések száma, ezzel együtt pedig annak a kockázata is nőtt, hogy ezen igénylések között több nem jóhiszeműen kerül benyújtásra. „A JHNy igazolhatóan visszatartó erőt képvisel a nem teljesen átgondolt igénylésekkel szemben” – írta. „A JHNy nem akadályozza meg a regisztrációt – bárki igényelhet személyneves domaint, amennyiben vállalja az ezzel járó felelősséget –, de biztosítja, hogy az igénylő a regisztráció előtt szembesüljön a döntése jogi vonatkozásaival.”

A nyilatkozattétel annyiban mindenképpen lassítja a domainbejegyzés folyamatát, hogy az említett nyilatkozatot digitális aláírással kell hitelesíteni. Az egyik domainregisztrátor cég, a Rackhost tájékoztatása szerint ez a gyakorlatban DÁP, e-Szignó vagy Netlock hitelesítést jelent.

Bár a kérdésem erre is vonatkozott, Kukorelliné válaszában nem kötötte a változtatást a radnaimark.hu-hoz, mindenesetre február 18-án, egy héttel és egy nappal a weblap feltűnése után írt az elmúlt hetekben többszörösére növekedett személyneves bejegyzésszámról.

A többesszámból kiindulva ez a trend tehát akár a weblap feltűnése előtt is elkezdődhetett. Mindenesetre az is logikus lenne, hogy miután Radnai a 444-nek lenyilatkozta, hogy szerette volna használni a nevével ellátott domaint, de már más lefoglalta, többen elővigyázatosságból megvehették a saját nevükből álló webcímet, ahogyan természetesen az ügy trollkodásra is buzdíthatott egyeseket.

2022-ben hívtak először a Hír TV-be egy vitaműsorba (előtte is szerepeltem az azonos nevű csatornán a Kálmán Olga-erában, de az ugyebár teljesen más volt), azóta pedig egészen sok alkalommal megfordultam két műsorukban, mint egyfajta kormánykritikus-liberális ellenpólus. Nemrég azonban — miután többször is hívtak újra — jeleztem az egyik munkatársuknak, hogy köszönöm, de a továbbiakban nem szeretnék a Komment című műsorukban szerepelni, mert egyre kevésbé érzem úgy, hogy ott lehetőség van az érdemi diskurzusra (a másik a Napi Aktuális volt, az már korábban megszűnt).

Kezdjük azonban azzal, miért mentem el évekig, majd utána térek rá, miért hagytam abba.

A kapcsolgatók megszólítása

Aki látott valahol érvelni, nem lepődik meg, hogy nem ritkán bocsátkozom kocsmateraszokon is mély fejtegetésekbe és vitákba, otthon pedig néha önkéntelenül lekiabálom a tévét. Szóval az első drive tulajdonképpen az volt bennem, hogy majd odamegyek és megmondom nekik, hogy nem úgy van az. Amikor annak idején a Pesti TV-ben vitáztunk a gyermekvédelminek hazudott népszavazásról, akkor volt is, aki rámírt utána, hogy becsüli a türelmem, hogy beleálltam a melegellenes őrjöngésük elleni vitába.

Később elsősorban az volt a részvétel mögötti gondolat nálam, hogy ezeket a műsorokat jó eséllyel nem csak a tényleg meggyőzhetetlennek tűnő fideszes kemény mag nézi. A Hír TV például a Telekomon a 10-es csatorna a TV2 után, így

feltételezem, egy csomó, politikailag nem annyira elkötelezett ember is odakapcsol, belehallgat, kíváncsi, hogy mit mondanak. Elsősorban mindig hozzájuk igyekeztem szólni.

Ezen kívül fontos, hogy nekem újságíróként/publicistaként nem dolgom, hogy meggyőzzek bárkit arról, hogy kire szavazzon, soha nem is volt ez a szándékom. Ez persze egyfajta asszimetria, amikor olyan embereket ültetnek le veled szemben, akiktől viszont ezt mintha elvárnák.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Beszállok!

A legfőbb célom alapvetően az volt, hogy emberek perspektíváját egy kicsit tágítsam. Hogy egy másik aspektussal, egy, az addigi világnézetüket challange-elő információmorzsával is találkozzanak. Ami nem egy hálás feladat, hiszen ilyenkor bekapcsol a backfire effektus (ezt jelzik az anyázó üzenetek az én postaládámban is).

Mindenesetre a legtöbb, amit el akartam érni, az kábé annyi volt, hogy páran otthon a tévé előtt azt mondják: azért amit ez a srác mond, az sem hülyeség, ebben is van igazság. Esetleg az, hogy amikor általam indokolatlan szabadságkorlátozásokra felhívom emberek figyelmét, azzal a szabadságigényüket egy kicsit növeljem.

Nehéz megmondani, hogy ez sikerült-e. Nálam voltak ugyan olyan kommentelők, akik megtapsoltak, hogy jól megmondtam a propagandistáknak, de ők nyilván alapból ellenzékiek, akik maguktól nem nagyon néznek Hír TV-t.

Mi uralja a közbeszédet?

Annak pedig, hogy már nem járok, az előzménye az volt – és ezt a csatorna munkatársának is leírtam –, hogy az adásokról rendre úgy jöttem el, hogy azon tűnődtem, van-e az egésznek bármi értelme. Szóval nem csak a környezetemmel vitatkoztam erről, hanem magamban is vívódtam rajta.

A címben jelölt kérdés második felére pedig a rövid válasz az, hogy egyre kevésbé tudtam már magamat meggyőzni arról, hogy van.

Erre két példát hoznék fel, akit esetleg érdekel, azoknak linkelem az adott műsorrészleteket. Az egyik, amikor a Komment jelentős része (47 percből 35) azzal ment el, hogy Magyar Péter mégsem vesz részt a Női sikernap nevű rendezvényen. A YouTube-ra azzal a címmel került ki a műsor, hogy “Uralja a közbeszédet Magyar Péter és a Női sikernap esete”, amiről a műsort megosztó posztomban is megjegyeztem, hogy erős túlzásnak érzem.

Követed már a Facebook-oldalam?

Csekkolom

Maga a sztori persze valóban egy pikáns kisszínes volt, nem véletlenül írt róla a független sajtó is, de aligha ez volt aznap a legfontosabb közpolitikai ügy. Arra viszont kiváló volt, hogy sokadjára is fel lehessen mondani rutinból a talking pointokat arról, hogy lehallgatta és terrorizálta a feleségét.

A műsornak ez egyébként egy jellemző stratégiája: kiválasztanak a szerkesztők egy akár teljesen marginális apropót arra vonatkozóan, hogy Magyar Péter milyen felháborító, hogy utána a műsorvezető feltehesse a kérdést, hogy megengedhető-e ez.

A kormánykritikus meghívottak (jellemzően újságírók, elemzők vagy ellenzéki kispártok politikusai) a legtöbb esetben nem állnak be az ellenzéki vezető védőügyvédjének. Így, ha minden jól alakul az ő szempontjukból, azt a képet lehet sugározni, hogy ezt még baloldalon is elítélik. Ha valaki esetleg mégis megvédi, akkor onnantól kezdve minden kritkát automatikusan neki lehet címezni, hogy az összes lépését magyarázza meg.

Láttunk már karón varjút

Én azok közé tartoztam, akik igyekeztek árnyalni a gyakran torz és bődületesen leegyszerűsített narratívákat és kibontani a mögöttük lévő valóságot. Ez néha szinte a lehetetlennel határos mutatvány volt. A kormánypárti résztvevők jellemzően azt csinálták, hogy a bedobott apropóra felfűzve egyéb talking pointokat is megismételtek, amit a műsorvezető nem nagyon szakított meg. Ez is azt jelzi, hogy Brüsszel el akarja venni a szuverenitásunkat, be akarja engedni a migránsokat, és így tovább. Ezeket mindet kibontani és végigmenni rajtuk egy négyszereplős és limitált adásidővel rendelkező műsorban biztosan lehetetlen volt, így mindig dönteni kellett, hogy a nagyon sok feldobott labda közül melyekre reagálok.

De még így is sokszor csak nagyon nehezen, többszöri nekifutásra engedtek végigvinni egy-egy gondolatmenetet arról, hogy egy nagyon leegyszerűsítve bedobott dolog kábé mennyivel komplexebb ügy a valóságban. Ez egy idő után elég fárasztó, és frusztráló volt. (Ami néha látható is volt rajtam.)

Ám ennél is erősebb ellenérv volt a folytatással szemben, hogy a résztvevőket néha egyszerűen nem zavarták a tények.

Számomra a legdöbbenetesebb az az adásrész volt, amelyben az a tudhatóan hamis állítás volt a téma, mely szerint Manfred Weber az egész EU-ra kiterjedő kötelező katonai szolgálatot akarna állítólag bevezetni. Igyekeztem röviden felvázolni, hogy egyértelmű, hogy nem ezt mondta és nem is lenne ilyenre lehetősége. Erre Pindroch Tamás kormánypárti elemző válasza az volt, hogy „láttunk már karón varjút”. Így tényleg nagyon nehéz értelmes vitát folytatni.

Ez volt egyébként az első és eddig az egyetlen olyan tévéműsor, ahol kaptam honoráriumot a szereplésért. Az adásonkénti pontos összeget hivatalosan nem publikálhatom, de a nyugdíjasok magasabb összegű utalványt kaptak. A keresetkiegészítés mindenesetre nyilván nem jött rosszul, a csatornánál elköltött állami hirdetések tükrében pedig erre egyfajta adóvisszatérítésként tekintettem. Ugyanakkor egy idő után már határozottan úgy éreztem, hogy nem éri meg érte tönkretennem az idegrendszerem.

Nem instruáltak adás előtt, hogy miről mit mondjak vagy ne mondjak, nem is fogadtam volna el ilyesmit. Ez ennél azért szofisztikáltabban van kitalálva. Meghívnak kritikus arcokat, akik elmondhatják élő adásban, amit akarnak, csak a témák, a feltett kérdések úgy vannak — kicsit nemzeti konzultációsan — kitekerve, hogy vagy bemondod az elvárt választ, vagy szélmalomharcba kezdesz a jóval bonyulultabb valóság gyakran megakasztott kibontásával.

Utóbbin igyekeztem több éven át, a nézőkre van bízva, hogy sikerült-e. Mindenesetre — becsülve azok türelmét és igyekezetét, akik próbálkoznak még hasonlóval — én úgy döntöttem, a továbbiakban ezt passzolom.

Tanulság?

Azt továbbra is tartom, hogy megválasztott politikus nem bojkottálhat médiát — különösen az érdemi döntéshozatali pozícióban lévők. Ám azzal kiegészíteném, hogy elég a saját politikájukkal kapcsolatos kérdésekre válaszolniuk. Ha egy mikropárt tagja nem tartja elegánsnak, hogy sokadik alkalommal is beültessék abba a szerepbe, hogy az ellenzék vezetőjét minősítse, azzal nincs gond, sőt. Újságíróknak, elemzőknek pedig egyáltalán nem kötelező szerepelniük, ha egy lappal, intézettel kapcsolatosan felmerül valami, azt megválaszolja majd a szervezet vezetése.

Az alapállásom jellemzően az volt, hogy a fontos közügyeket érdemes megvitatni, hogy legalább az világos legyen, miben nem értünk egyet. Ez néha sikerült, máskor olyannyira az alapvetésekig nyúlt vissza, hogy premisszákon, sőt definíciókon kezdtünk el polemizálni az aktuális téma helyett. De ez még önmagában nem kizáró ok.

Az viszont lassan megfogalmazódott bennem, hogy egy érdemi vitához nem csupán konstruktív felek kellenek (akik mondjuk nem személyeskednek — egy ilyen ember is volt, hónapokig nem jártam miatta a Kommentbe, később úgy mentem vissza, hogy már nem raktak össze vele). Kell egy olyan szerkesztői alapállás is, amely dilemmákra és kíváncsiságra épít, nem pedig előre eldöntött helyes válaszokra, illetve azokat kvázi kikényszeríteni igyekvő eseménykeretezésekre.

Manipulatívan keretezett, torzító módon felvázolt témákról és nemzeti konzultáció szintű álnaiv kérdésekről nincs sok értelme vitázni.

Arról nem is beszélve, amikor a műsorvezető is félig vitapartnerként viselkedik. Tényleg annyit lehet megpróbálni, hogy egy kicsit árnyald a nézők világképét, cserébe jönnek az anyázások kommentben meg üzenetben. A Komment nem fideszes vendégei időnként el is ejtenek egy-egy félmondatot arra vonatkozóan, hogy valóban az éppen tárgyalt téma-e a legfontosabb, amire jellemzően a műsorvezető — sőt: volt, hogy még az egyik fideszes vendég is — azzal reagál, hogy a szerkesztőknek joguk van eldönteni, miket válogatnak be. Ami igaz is, a potenciális stúdióvendégeknek pedig azt, hogy ebben részt akarnak-e venni.

A Mandiner ugyanis például “Mindegy, mennyibe kerül, Von der Leyen szerint folytatni kell az orosz háború költségeinek emelését” címmel számolt be von der Leyen csütörtöki, az Európai Parlamentben tartott beszédéről. A cikk ugyan hivatkozik a Reutersre, és láthatóan a cikk elejét valóban onnan vették át, de a hírügynökség cikkében a vonatkozó idézet nem szerepel. Mindenesetre a következőt írják:

A Magyar Nemzet majdnem szó szerint ugyanígy fordította az idézett részt:

Ez azonban egy pontatlan, de minimum félreérthető (és a fent linkelt posztok alapján úgy tűnik, félre is értett) interpretációja von der Leyen szavainak. A Bizottság honlapján megtalálható a beszéd teljes terjedelmében. Ebből következzen ez a mondat, némi kontextussal:

Magyarul:

Vagyis az interpretáció egyik fele, miszerint arról beszélt, hogy Putyin azt hiszi, az idő neki dolgozik, de ez téves számítás, nagyjából stimmel, ugyanakkor a Mandiner cikkcímében is idézett mondat pontosabban úgy fordítható le, hogy a bizottsági elnök arról beszélt: tovább kell emelni a háború költségét Oroszország számára. Tehát a különböző nyomásgyakorlási eszközökkel nehezebbé, költségesebbé tenni az agresszió folytatását, ezzel elejét véve Putyin időhúzásának.

A közösségi médiás posztok tehát egyértelműen fontos részletet hallgatnak el az idézett mondatból, ezáltal azok nyugodtan nevezhetők hírhamisításnak. A Mandiner és a Magyar Nemzet cikkeinek megfogalmazása pedig — szándékosan vagy nem — nem egyértelmű. Az “orosz háború” ugyanis érthető úgy, hogy a kifejezés nem az oroszok háborús cselekményeire, pusztán magára a konfliktusra utal, amit az oroszok indítottak. Így pedig mindjárt érthető, hogy a fent linkelt posztok szerzője ezt leegyszerűsítve hogyan alkothatta meg a meghamisított idézetét.

Bónusz: a Mandinernek már a mediaworksös forgalomterelő mellett Index-kiajánlója is van. A linkek egy része egyébként a lap cégének egy másik kiadványát, az Economx-et (az egykori napi.hu) hivatkozza.

(Kiemelt kép: Guillaume Périgois, Unsplash; frissítve az Alapjogokért Központ vezetőjének posztjával.)

Amikor tehát dollármédiázzák, ügynöközik, hitelteleníteni igyekeznek a független és a hatalom visszásságairól író sajtót, akkor nem csak azért teszik, hogy kármentést végezzenek egy-egy botrány kapcsán. Nem csak az a cél, hogy hiteltelenítsék az adott hír forrását, és ezzel megússzák azt, hogy magyarázatot kelljen adniuk.

Nagyon ritka ugyanis, hogy valaki semmilyen más ingerrel ne találkozzon, csak a pártsajtóval. Az ingyenes MinDig TV-n is ott az RTL, az ember kapcsolgatás közben belefuthat a csatorna híradójába vagy például a Házon kívülbe. A különböző appok algoritmusa is feldobál cikkeket különböző forrásokból.

Ezért a hazai és nemzetközi független sajtó, a nemzetközi intézmények, civil szervezetek hiteltelenítési kísérlete azt a célt is szolgálja, hogy a követőik ezek felé úgy forduljanak, hogy előre azt gondolják róluk, hogy hazudnak. Így amikor szembejön egy, a narratívába nem illő, azt esetleg kikezdő információ, akkor tulajdonképpen immunisak lesznek rá. Ezzel elérhető, hogy emberek saját magukat zárják visszhangkamrába.

Ha ez az állapot kialakul, azzal nagyon nehéz felvennie a versenyt bárkinek, hiszen ez onnantól kezdve hitvita. (A Fidesz egyébként is imádja hitvitává alakítani a diskurzust, mert ott nincs egzakt bizonyítás és cáfolat, csak az emberek előzetesen kialakult képe számít.) Az illető előre eldöntötte, hogy a kormánymédián kívül mindenki hazudik, tehát az újságok írhatnak, a civil szervezetek és nemzetközi intézmények is mondhatnak, amit akarnak. Két idézet következik egy X-felhasználótól:

Emésztgessük.

(Kiemelt kép forrása: Orbán Viktor, Facebook)

Ezt követően a cikk felsorolja, melyek azok a területek, amelyekhez hozzá kellene vagy lehetne nyúlni az elemző szerint. Ebben sok minden szerepel a vallási tevékenységek támogatásától az szja-mentességig. Tehát Németh Dávid egyértelműen arról beszél, hogy a kiigazításokra szerinte mindenképpen szükség lesz, akár a Fidesz, akár a Tisza győz. Az M1 Híradóban ehhez képest a következőképpen vezették fel a nyilatkozatot:

A képernyőn látható főcím is az volt, hogy “Megszorításokra számít a banki elemző, ha jövőre a Tisza párt nyeri a választást”. Ezt követően felsorolják a 444-cikkben is említett potenciális intézkedéseket, mintha azokat Németh egy Tisza-győzelemhez kötné, miközben a cikket elolvasva egyértelmű, hogy ő azt mondta, olyanokra mindenképpen szükség lesz.

A felkonferálás után a listát úgy vezetik fel, hogy “Németh Dávid előadásában ugyanakkor sorra vette, hogy Magyar Péterék milyen területeken vonhatnának el pénzeket”. Ezt követően idézik a 444-cikkből a listát, elhallgatva azt, hogy a szakértő azokat nem az egyik vagy a másik jelölt győzelméhez kötve mondta el.

A magyar állami médiának nem ez az első hírhamisítási ügye (lásd például ezt vagy ezt az esetet), de ebben az esetben ismét elég plasztikusan látszik, hogy ferdítik a valóságot. Nincs szó ugyanis arról, hogy esetleg ők a helyszínen másképp értelmezték volna Németh szavait, hiszen a riport ezen része végig a 444 cikkét idézi, rendkívül torzító módon.

Emellett azt is észrevehettétek, hogy az eddig megjelent cikkek címe fölött megjelent egy rovatcím jellegű besorolás:

Ennek az az oka, hogy az eddigi publicisztikai jellegű írások mellett időnként különböző kategóriájú ténycikkeket is tervezek közölni a platformon. Ez egyébként nem teljesen előzmény nélküli, több lap is innen vette át tavaly áprilisban, hogy nem lehet többé print New York Timest kapni Magyarországon.

A korábban itt publikált angolnyelvű szövegek is kaptak egy In English címkét, de azóta angolul egy külön felületen közlök szövegeket A Hungarian Liberal név alatt. Megköszönöm, ha esetleg magyarul nem beszélő ismerőseitekkel megismertetitek. Ez a — nevezzük így — side-project egyébként egy kísérlet a részemről, magam sem tudom még, lesz-e értelme fenntartani. Meglátjuk.

Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy velem vagytok és olvastok. A lájkokat, a kommenteket és a támogatásokat különösen!

A tartalom egyelőre továbbra sem lesz fizetőfalas, de ha relevánsnak tartod, amit itt olvasol, továbbra is lehetőséged van fizetős feliratkozásra váltani, vagy egy egyszeri összeggel támogatni a munkámat:

Egyszeri támogatás

Ahogyan természetesen az is segít, ha megosztjátok a kontentjeimet másokkal, akik még nem ismerik az oldalt:

Share Jöjj el, szabadság!

Emellett továbbra is várom a visszajelzéseket, a kritikákat is, hiszen valójában akkor van értelme annak, amit csinálok, ha el tud indulni egy diskurzus az itt felvetett témákról, és elkezdünk közösen gondolkodni a szabadságunkról.

Az elég jogos ellenérvek közt szerepel, hogy a médiának álcázott állami irányítású propagandaeszközök sorsáról is az egyes országok szakmai hatóságainak kellene döntenie. Születtek is nemzeti szinten döntések a tévécsatornák engedélyeinek visszavonásáról EU-s és azon kívüli országokban is. Az Ofcom – az NMHH brit megfelelője – például korrekt módon levezette, hogy annak az országnak a csatornái, amelyben a háborút nevén nevezni is tilos és a médiát börtön- és pénzbüntetés fenyegeti, aligha képesek megfelelni a közéleti csatornák elfogulatlansági követelményeinek.

Felmerült az is, hogy a tiltás kontraproduktív módon sokkal ismertebbé teszi ezeket a csatornákat és egyfajta cenzúrázott áldozati pózt is ad nekik. Ezek kapcsán kifejezetten magyar nézőpontból érdemes megjegyezni, hogy bár korábban felmerült ennek lehetősége, ezen médiumok egyike sem kínált magyar nyelvű tartalmat. Tehát például az angol RT-t olyanok tudták nézni (amúgy VPN-ről most is tudják, ha nagyon szeretnék), akik ehhez elég jól beszélnek angolul, és az igényük is meg van rá, hogy külföldi hírforrásokat fogyasszanak.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Talán pozitív előítélet, de én ennek a csoportnak a jó részéről feltételezem, hogy ha már eljutott idáig, megvan a kellő kritikus gondolkodása a propagandával szemben. Ez alól kivételt a konteósok jelentenek – akiknél a kritikus gondolkodás fura vakvágányra futott –, akiknek a körében egyébként Magyarországon az RT kifejezetten népszerű. Az ő esetükben a második probléma lép fel: a tiltás csak erősíti bennük, hogy Putyinék tévéje az elhallgattatott, cenzúrázni kívánt igazságot kínálja.

Minden kritikán nem mennék végig, ami talán a legfontosabb az azóta történtek kapcsán, az a rossz precedens. Felmerült, hogy ha simán be lehet tiltani médiumokat az egész EU-ban, akkor az remek precedens az autoriter rezsimek számára. A precedensteremtést emelném ki a legfrissebb fejlemények kapcsán is. A múlt előtti héten Ukrajna oroszpárti propaganda terjesztése miatt blokkolta az Origót és a Demokrata hírportálját, valamint olyan marginális oldalakat, mint a VDTA Blog (amely a kormányközeli arcok által a Soros-féle Nyílt Társadalom Alapítvány ellentéteként létrehozott Védett Társadalom Alapítvány blogja), vagy éppen a Szilaj Csikó.

A két kormánylap mellett letiltott hat portálból ötről az intézkedésről beszámoló hírből hallottam először. Meglepne, ha akár csak az ukrajnai magyarok körében bármelyiknek érdemi véleményformáló hatása lenne, a tiltás felemelő és ingyen reklámot biztosító hatását ezeknél aligha kell magyarázni. Az Origo és a Demokrata más tészta. Orosz propagandát terjesztenek? De mennyire! Valószínűleg nem úgy, közvetlenül irányítva, mint az RT, de ez a végeredményen nem sokat változtat, utóbbi évfordulójára az orosz nagykövet külön gratuláló levelet tett közzé. Megállította a saját országában ezzel a magyar segítséggel terjesztett orosz propagandát az ukrán kormány? Ugyan.

A magyar kormánypárti média minden, közélettel foglalkozó kiadványa eltérő vérmérséklettel, de egy oroszpárti, vagy minimum az oroszokkal szemben igen megengedő hangnemet üt meg, és rendre visszhangozza az orosz narratívákat.

Ha ennek komolyan gátat szabnának, ahhoz be kellene tiltaniuk Ukrajnában több tucat magyar nyelvű médium online megtekintését, illetve sugárzását, köztük a piacvezető magyar kereskedelmi csatornáét és a magyar közszolgálatinak nevezett médiáét is.

Cserébe adtak a magyar kormánynak egy számukra remek, nekünk borzasztó precedenst. Mármint precedenst a precedensteremtésre. „Magyarország a viszonosság elvét követve a mai napon tükörintézkedéseket vezet be ukrán hírportálok ellen, így azok Magyarország területén nem lesznek elérhetők. Nem hiszem, hogy sokan olvasnák az ukrán Pravdát vagy akárcsak vágynának rá. Egy szuverén országnak azonban arányos választ kell adni a teljesen indokolatlan támadásra” – egyebek mellett — az ukránok érvelését is vitatva —ezzel jelentette be Gulyás Gergely kancelláriaminiszter, hogy a magyar hatóságok 12 ukrán hírportált elérhetetlenné tesznek Magyarországon. (Kedd fél 12 környékén ezekből egy még bejön, kettő néha igen, néha nem. VPN-nel egy kivételével az összes látogatható.)

Vagyis egyértelművé tette, hogy kizárólag egy válaszlépésről van szó. Még csak a látszat szintjén sem igyekezett azt a narratívát építeni – tőlük egyébként szokatlan módon –, hogy erre valójában azért van szükség, mert ezek a portálok ukrán propagandát terjesztenek, amely sérti a szuverenitásunkat, és így tovább.

Ezzel a legnagyobb baj csak az, hogy a más ország ellen hozott szankciónak nem a saját országunk polgárait kéne korlátoznia!

Ha egy ország kitiltja a magyar diplomatákat, akkor arra az szokott lenni a válasz, hogy mi nem engedjük meg más országok diplomatáinak, hogy Magyarországra jöjjenek, nem az, hogy pluszban még több diplomatát tiltunk ki tőlük, esetleg elvesszük a diplomaták telefonelőfizetését.

Követed már a Facebook-oldalam?

Csekkolom

Értsük jól: a magyar internetezők szabadsága pusztán diplomáciai üzengetés céljából lett korlátozva.

Még csak nem is valami rendkívüli veszélyre való hivatkozással – ahogyan a szabadságkorlátozó intézkedések általában kezdődni szoktak –, kizárólag azért, hogy odaszúrjanak ezzel egy másik országnak, válaszlépésként. Mintha egy kicsit Gulyás is érezné ennek visszásságát, ezért rögtön bagatellizálni igyekezett a korlátozást azzal, hogy úgy sem akarja senki ezeket a portálokat olvasni. (Miközben, ahogy azt Rácz András Oroszország-szakértő kiemelte, az nyolcelemű ukrán tiltólistánál nem csak hosszabb a magyar, de lényegesen jelentősebbek a portálok is, amelyeket érint.)

Mindezt az a kormány vezeti be, amely a fent idézett kritikával illette a háborús agresszor Oroszország propagandamédiájának blokkolását, és amely médiájával egyetemben rendre bírálja, hogy a háborús állapotban lévő Ukrajnában korlátozzák a sajtó szabadságát. (Ami valójában leginkább oroszbarát médiumok betiltását, illetve az orosz támadásokról készült felvételek közzétételének korlátozását jelenti.) Miközben ezek mögött legalább valós indok áll, szemben az ő üzengetésre használt szabadságkorlátozásukkal.

Mi lesz a következő? A kormány összeveszik a britekkel és blokkolják a Guardiant meg a BBC-t? Itt idézném vissza, amit korábban írtam a szabadságkorlátozó szabályokról: fontos, de nem elég azok hatékonyságáról vitázni, hanem meg kell vizsgálni azok jogosságát, indokoltságát. Jogos és indokolt a magyarok internethasználatát diplomáciai üzengetés céljából korlátozni? A válasz egyértelműen az, hogy nem az.

Mindegy is, hogy a jellemzően ukrán nyelvű, blokkolt portáloknak mekkora a látogatottsága Magyarországról. Bár több közülük rendelkezik angol nyelvű tartalommal is, van olyan, amelyik kifejezetten Kárpátaljára fókuszál. Köztük van a második és ötödik legfontosabb ukrán híroldal, amit az ideérkezett menekültek vagy a régebb óta itt élő ukránok jó eséllyel olvasnának, ahogy a magyar sajtó is potenciálisan használhatna. A lényeg, hogy ez egy elfogadhatatlanul veszélyes precedens.

Ha a szuverenitásra és hasonlókra hivatkoznának, azt írnám, hogy a megfigyelési rendszereket is jellemzően először terroristákra vagy éppen illegális bevándorlókra hivatkozva építik ki, hogy utána csak a jogállam, illetve a fékek és ellensúlyok létezésén, annak híján pedig a vezető politikusok mértéktartásán múljon, bevetik-e újságírók, aktivisták, ellenzéki politikusok ellen. Illetve hogy a kormánykritikus sajtót folyamatosan idegen ügynöközö hatalmat vajon mi tartaná vissza, hogy hasonló hivatkozási alappal legközelebb valamelyik magyar hírportál elérését blokkolja?

De itt még erről sincs szó. Engem internetfelhasználóként nem érdekelnek a kormány diplomáciai meccsei. Szabad internetethozzáférést akarok, amit legfeljebb nagyon indokolt esetben lehet korlátozni. Ez nem az.

Nem sokkal később az ÖT csatornán megjelent interjújában továbbment: bevallotta azt is, hogy a kötcsei terv arról, hogy a TISZA Párt állítólagos – azóta többször cáfolt – adóemelési terveiről konzultáljanak, konkrétan szembemegy a jogszabályokkal. Ezért számomra szokatlan nyíltsággal még azt is elmondta, hogy a jogászaik éppen azon izzadnak, hogy hogyan ügyeskedjenek úgy, tekeregjék körbe, oldják meg okosba’ azt, amit amúgy jogszerűen nem lehetne csinálni. Erről beszél az ország kormányfője, és az államaparátus alulfizetett dolgozóinak meg Sanyi bácsival be kéne tartatniuk a törvényeket.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Azóta meg is jelent, mit sikerült kijogászkodni, legalábbis az első kérdés. „Egyetért-e Ön azzal, hogy a jelenlegi egykulcsos jövedelemadó-rendszert egy több adókulcsú, többsávos adórendszer váltsa fel?” Idáig még korrekt is lenne a kérdés. Az a nehéz az egészben, hogy a kormányzati cinizmus egyik fő eszköze, hogy dolgokat kontextusából kiragadva igyekeznek úgy beállítani, hogy azokkal nincsen semmi gond. Mert egyébként normális esetben teljesen rendben lenne, hogy egy kormány megkérdezi az embereket az adókulcsokról. De most nem normális eset van.

Lassan egy hónapja folyamatos kampány zajlik egy pároldalas papírfecniből írt névtelen cikkre alapozva, a kormánymédia katonás rendben ismételgeti a „Tisza-adó” szókapcsolatot, az utcát ellepték az ezt sulykoló plakátok, és még egy kalkulátort is összeraktak a fiktív adótervek alapján. A kormányoldal ugyanis – a „nem lesz gázáremelés”-re és más hasonló esetekre hivatkozva – lényegében nem hiszi el a cáfolatot. Persze láttunk már olyat, hogy politikusok hazudnak, de ha a Tisza más adópolitikát is folytatna, mint amit most állít, ugyan miért annyira biztosak abban, hogy annak ezek a valaki által egyszer papírra vetett számok lesznek az alapjai? Innentől a kérdés hitvitává válik, amibe nagyon nehéz észérvekkel beszállni.

A konzultáció pedig ebben a kontextusban természetesen nem fair. Az ugyanis valójában a Tisza állítólagos terveiről szól, még ha ezt így nem is írhatták bele, ahogyan azt Orbán Viktor elmondta. Ehhez pedig már instant megfejtés is jár: a többkulcsos adó feltétlenül rossz. (Ha valakinek nem lenne egyértelmű, a körítés is arról szól, hogy tiltakoznunk kell az adóemelés ellen.) De ha valakinek ez nem lenne elég: íme, a válaszlehetőségek:

• Igen, szükség van a magasabb adókra, hogy legyen miből támogatni azokat, akik nem dolgoznak

• Nem szabad megváltoztatni az egykulcsos rendszert, alacsonyan kell tartani a munkát terhelő adókat.

Nos, én alapvetően nem vagyok az egykulcsos adó ellen, szerintem a magasabb jövedelem komolyabb adóztatása rombolja a morált azáltal, hogy bünteti a sikert. Ahogyan azt az érvet is jogosnak tartom, hogy elősegítheti az adóelkerülést (ahogyan az EU-rekorder magyar ÁFA és a magas jövedéki adó melegágya a feketepiacnak). Ugyanakkor egyrészt szerintem bizonyos jövedelmi szint alatt csökkenteni kéne az szja-t, akár adómentessé tenni a minimálbért. Másrészt abszolút megvannak az érvek a többkulcsos adózás mellett is, elvégre sokan azt egy igazságosabb és arányosabb közteherviselésnek tekintik, nem véletlen, hogy az EU-ban csak három országban van rajtunk kívül egy adókulcs.

A kérdésből azonban nem derül ki, hogy ezt a teoretikus többkulcsos szja-t hogyan képzeli el a kérdező. Csökkenne ezáltal az áfa? Vagy az egészet a munkanélküliekre fordítanák? Hogyan, tovább járna az álláskeresési járadék? Vagy továbbra is három hónapig, de magasabb összeggel? Esetleg a munkanélküliek átképzésére fordítanák?

De igazából ezek álnaiv kérdések, hiszen nyilvánvalóan a „legyen miből támogatni azokat, akik nem dolgoznak” hergelésből került bele. Ez a megfogalmazás azt sugallja, hogy a lusta, erőfeszítést nem tevő embereket kellene eltartani, ezt nyilván nem fogják széles tömegek beikszelni.

Így nem lehet az adókulcsokról sem értelmes vitát folytatni. A kormány ezzel csak ugyanazt éri el, mint más olyan témáknál, amelyekre kampányt épített – migráció, transzneműek, ukrán EU-csatlakozás –, hogy csak az őrjöngés maradjon. Az értelmes érveket túlharsogják a kampányszlogenek. Ha valaki csak árnyalni meri a kötelezően támogatandó álláspontot, az automatikusan a rossz oldalra kerül, aki tönkre akarja tenni a magyarokat. Pedig ezen kétbites, leegyszerűsítő kampányok mélyén valódi dilemmák és társadalmi kérdések állnak, amelyet meg kellene vitatni, épp ez a legdühítőbb az egészben.

A megosztó-gyűlöletkeltő kormányzati kampányok elleni vasárnapi tüntetésen be lehetett küldeni, ki milyen plakátokat szeretne látni ezek helyett. Az olyan ötletek, mint hogy kerüljenek az olvasást népszerűsítő üzenetek, vagy éppen nagymamák receptjei az utcákra, kedvesek.

Ám én inkább amellett tenném le a garast, hogy pár nagyon indokolt kivétellel a kormány ne hirdessen semmit.

Követed már a Facebook-oldalam?

Csekkolom

A koronavírus-járvány kapcsán kiplakátolni, hogy mik a tudnivalók, az közérdekű közlemény. De nem csak a nettó választási csalást megvalósító, a Fidesz üzeneteit visszhangzó kormányzati kampányokkal van gond. Hanem azzal a „sima” pénzszórással is, amikor a kormány oldalas újsághirdetésekben kíván boldog karácsonyt, mintha muszáj lenne folyton valamit kommunikálniuk. Ez nem dolguk, a kormány nem egy multicég, amelynek fenn kell tartania a márkaismertségét, különben a vevők elmennek a konkurenciához.

A frakcióknak, pártalapítványoknak és a kampányra adott állami támogatások miatt a pártkampányok is jelentős részben közpénzből futnak, ráadásul már hivatalosan is költési korlátok nélkül. Szóval úgy gondolom, a nagyon indokolt, tényleg közhasznú információkat leszámítva (ilyen azért nincs kéthavonta) a kormány ne csak politikai propagandakampányokat ne folytasson, hanem lehetőleg semmilyet sem! A poltikai kampányokra pedig legalább olyan szabályok vonatkozzanak, mint a kereskedelmi reklámokra! Vajon mit szólna a versenyhivatal, ha miután a Coca-Cola többször is cáfolta, hogy megdrágítaná a kóláját, a Pepsi mégis ezzel plakátolná tele az országot?

Kiemelt kép: Magyarország Kormánya, Facebook (képkocka)

Pont ilyen abszurd az a struccpolitika, amikor valaki szerint a bérek eltitkolása – a kollégák elől és az álláshirdetésekben – a megoldás a bérfeszültségek elkerülésére, és ha egy munkahelyen a dolgozók megbeszélik, ki mennyit keres, az kezelhetetlen konfliktusokat okozna.

Ha az élet bármely területén igazságtalan hátrányt okozunk valakinek, egy hosszabb távon fenntarthatatlan taktika abban bízni, hogy majd az információk eltitkolása kezeli a helyzetet. Ha egy munkahelyen indokolatlanok a bérkülönbségek, mert azonos vagy nagyon hasonló munkát végző emberek fizetése markánsan különbözik, akkor bizony az ezt az információt ismerő vezetők joggal számítanak arra, hogy az alulfizetett kollégák dühösek lesznek, ha erre ráeszmélnek.

Ám nonszensz, ha erre azt a megoldást találják ki, hogy akkor lőjük le a rossz hír hozóját! Szankciókkal, horribile dictu kirúgással fenyegetni valakit azért, mert egy kollégájával megosztott egy számot őrület. Már csak azért is, mert nincs az az autoriter vasszigor, amely tökéletes sötétségben tudja tartani a dolgozókat: iparági felmérések, bérsávos álláshirdetések vagy végső soron a KSH nettó mediánbér-adata mindenképpen ad egy fogódzót.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Gyakori elképzelés, hogy a rosszabbul kereső kollégák a nagy szembesülés után majd a jobban kereső munkatársaikra fognak haragudni. Elképzelhető, hogy egy kevés tapasztalattal rendelkező, mondjuk pályakezdő dolgozónál ez így lenne, de úgy gondolom, minimális szakmai tapasztalattal a többség belátná, hogy a bérezés nem egy zéró összegű játszma, ha valaki kevesebbet keres, más nem kap automatikusan többet. Ezért abban az esetben, ha indokolatlan, igazságtalan bérkülönbségek vannak egy munkahelyen, az egyetlen megoldás azok kiegyenlítése.

Az egyetlen elfogadható bértranszparencia-korlátozás pedig az, ha a cégvezetés pár hónapnyi időt kér a a helyzet felismerése és a különbségek megnyugtató megszüntetése között.

Teljesen más a helyzet, amikor a bérkülönbségek indokoltak. Ha az alapbéren felül bizonyos világosan kijelölt teljesítménymutatók elérésével kap valaki jutalékot, bónuszt és hasonlókat, a feltételek pedig mindenki számára azonosak, akkor a helyzet tiszta. Azzal is lehet érvelni, hogy az eltérő munkaköröket a munkaerőpiac másként árazza be, így bizonyos munkát végzőknek többet kell fizetni, hogy ne menjenek el máshova.

Ha ez valós adatokon alapszik, akkor ezzel szintén ki lehet jönni a fényre. Nyilván kellemetlen azzal is szembesülni, ha az ember tiszta és átlátható szempontok miatt keres kevesebbet, de ezért aligha jogos számonkérni bármely cég vezetését. Egy-egy ilyen keserű ébredés után legfeljebb az ember kidühöngi magát, majd eltönti, hogy munkahelyet vagy munkakört vált, mert bár a keretek korrektek, ő nem ebben tud jól érvényesülni.

Minden, a bértranszparencia elvét ellenző cégvezetőnek egyetlen kérdést kell tehát feltennie magának: van-e akár csak egy olyan kolléga is a cégnél, akinek a bére igazságtalanul különbözik másokétól.

Ha van, ezt azonnal rendezni kell. Ha nincs, akkor nincs gond sem. Hiszen ebben az esetben a cégvezetésnek nem kell semmi újat feltalálnia, elég a meglévő bérezési mechanizmust érthetően elmagyarázni a dolgozóknak, egyébként pedig gond nélkül nyíltak lehetnek a fizetések az álláshirdetésekben és a kollégák előtt.

Summa summarum, bértranszparenciát minden munkahelyen!

A jó hír pedig az, hogy a helyzetet rövidesen meg is oldhatja egy Magyarországon is hamarosan életbe lévő EU-s irányelv. Ennek értelmében még a 100 fő alatti vállalatok sem tilthatják már meg, hogy beszéljünk a keresetünkről, ezzel pedig az átláthatóság fölényes győzelmet arathat!

Végül egy kiváló videó a témában egy remek műsorból:

A kiemelt kép illusztráció, forrás: Redd Francisco, Unsplash. Ez az írás ide kattintva angolul is elérhető. Az EU-s irányelvről is szóló bekezdést az élesítés után pontosítottam.

De akkor nézzük, mégis mi baja lehet egy fiatalnak ma a rendszerrel! A magam nevében tudok csak beszélni persze.

• Az oktatás állapota: még a jobb iskolákban is gond a tanárhiány, a tankönyvek ingyenesek ugyan, de a választékot beszűkítették, a változásokról nincs egyeztetés, a tananyag és az egész felfogás nem naprakész, a nemzetközi felmérések szerint rosszul teljesítünk, pedig ha 2010 környékén elindítottak volna egy érdemi reformot, már látnánk az eredményét.

• Egészségügy: az oktatáshoz hasonlóan lutri, hogy egy remek állapotban lévő kórterembe kerülsz vagy egy olyanba, ahol omladozik a vakolat, noha ugyanazt a tb-t fizeted.

• Az infláció az egekben.

• A nemzetközi megítélésünk a béka segge alatt, Nyugaton tényként kezelik, hogy az országunk vezetése orosz érdekeket szolgál, de minimum mi vagyunk a leginkább oroszpárti EU-tagállam, a Hungary címke alatt megjelenő cikkek alatt a kommentek jelentős része arról szól, hogy mikor vágnak már ki minket az EU-ból. A kormány ahelyett, hogy tényleg indokolt esetekben erélyes érdekérvényesítést folytatna, sokszor teljesen indokolatlanul (valami random orosz oligarchát vegyünk le a szankciós listáról, mert ez kétségbevonhatatlanul a magyar érdek…) széttrollkodja az uniós döntéshozatali folyamatokat, mire már akkor is ferde szemmel néz rá mindenki, ha indokoltan tiltakozna valamiért.

• A közélet színvonala a béka segge alatt, ami természetesen nem egy egyszemélyes bűn, de a kormány mindent megtesz azért, hogy lerohassza. Valós kérdéseket (migráció, transzneműek, háború stb.) addig hiszterizál, míg teljesen elleheteleníti az értelmes párbeszédet és csak az őrjöngés marad.

• A demokratikus intézmények kiüresítése: népszavazást kezdeményezni majdnem lehetetlen, az állami médiából leplezetlen pártpropaganda ömlik, amivel rendszerszinten a médiahatóság nem kezd semmit (kiosztanak egy eseti büntetést, mert Fidesz kampányhirdetést adtak le egy az egyben a híradóban, de nem teszik fel a kérdést, hogy hogyan jutottunk el idáig), a köztársasági elnök intézménye egy rossz vicc.

• A nemzetközileg az egyik legmagasabban jegyzett egyetemünk elüldözése Budapestről, a felsőoktatás kiszervezése a haveroknak, és időnként politikai alapú vegzálása.

• Folyamatos gyűlöletkeltés és uszítás, emberek megbélyegzése és vegzálása élhető környezet megteremtése helyett.

• A környezetvédelem ignorálása lényegében minden szemponttal szemben (haveri „vállalkozók” építkezései, akkugyáras projektek stb.).

• A jogállamiság leépítése, értsd: kiszámítható és mindenkire azonos módon vonatkozó törvénykezés helyett személyre szabott jogszabályok (pl. Lex Dézsi, Lex Rácz Zsófia) és másoknak szigorú törvények alóli kivételezések (nemzetstratégiai jelentőségű ügyletek – például a versenyhivatal vizsgálata alól Orbán Viktor aláírásával (!) kivont KESMA-fúzió és nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházások).

• A gazdaság folyamatos rángatása, a verseny ellehetetlenítése bizonyos szektorokban (dohányboltok, e-naplók, a már említett tankönyvek, meddőségi kezelések, lakossági energiaszolgáltatás, lassan a távközlés is).

Így első blikkre ennyi. Szerintem ezek bőven indokolnak valamilyen rendszerellenes skandálást, a megfogalmazás, a stílus ízlés dolga.

(Kiemelt kép: Köles Mihály, Unsplash)

Az alábbi szöveget még 2020-ban írtam, és a rövid ideig működő Medium-felületemen jelent meg. Azonban itt jóval kevesebben olvashatták el, mint ahányan itt követnek, emellett a Pride betiltása kapcsán ismét előkerül az érvelés, miszerint a felvonulásra azért nincs szükség, mert a szexualitás magánügy, így relevánsnak érzem ezt most, némileg szerkesztve, aktualizálva újraközölni.

Gyakran elhangzó vélemény a Pride, vagy éppen a szivárványos zászlók kihelyezése kapcsán, hogy „én elfogadó vagyok a melegekkel szemben, de ez maradjon magánügy”. Nos, egy ideális társadalomban tényleg az lenne, csak sajnos ez a kérdés jó régen közüggyé lett emelve.

Azonban ezt nem az ellenzék, nem a civil jogvédők tették meg, hanem maga a magyar állam. Hozott ugyanis egy sor olyan törvényt, amelyben feketén-fehéren le van írva, hogy őket bizony érdekli, ki kivel bújik ágyba.

Önmagában fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy az államnak jogszabályban kell részletesen definiálnia, mi számít családnak és mi nem. Senki nem a jogtárat bújja, amikor családalapításban gondolkodik, és bár tudom, ahhoz vagyunk szokva, hogy állam bácsi életünk minden területét szabályozza, úgy érzem, erős szereptévesztésbe ment át, amikor szűken leírja az Alaptörvényben, mit tekint családnak. Férfi, nő, mert ő nekik lehet gyerekük. Aha, akkor egy meddő heteró pár nem család? Egy gyermekét egyedül nevelő szülő nem család? Vagy a nagymamával együtt? Esetleg bármi egyéb felállásban, vele lakik egy unokatesó, mit tudom én. Tényleg szükséges ezt törvényben keretezni?

Na, de ez még csak ilyen elméleti okoskodás lenne, ezen maximum öltönyös figurák elvitatkoznak a tévében, ha még van rá fórum. Az viszont ennél sokkal eklatánsabb példája a közüggyé emelésnek, ahogyan kizárta a homoszexuális párokat a polgári házasság intézményéből. Mindazonáltal érthetetlen és védhetetlen ez a döntés, hiszen egy közpénzből működtetett dologról van szó és igazából védhető érvet nem lehet fölhozni mellette.

Az, hogy az egyház nem így csinálja, ebből a szempontból irreleváns, hiszen az egyházi esküvő esetén kevés kivétellel nem lehet válni, a polgárinál pedig igen, tehát már most bőven külön van választva a kettő, semmi baja nem lenne az egyházi esküvők tartásának, ha bevezetnék a házassági egyenlőséget. Meg is tették egy csomó, komoly vallásos hagyományokkal rendelkező országban, nem omlott össze a társadalom, nem tiltották be a vallásokat, semmi eget rengető nem történt azon túl, hogy a társadalom egy szelete végre nincs kirekesztve.

Szóval itt az állam egyértelműen közüggyé emelte a szexuális orientáció kérdését azáltal, hogy megszabta: az azonos nemű pároknak nem jár házasság attól az államtól, amelynek ők is adófizető polgárai.

(Ne jöjjön senki azzal a baromsággal, hogy ellenkező nemű személlyel házasodhatnak, ha egy lisztérzékenynek reggeltől estig kiflit adsz, az is éheztetés.) Majd egy sor másik törvénnyel is ugyanezt tette, amely során bár a nem heteroszexuális párok bejegyzett élettársi kapcsolatot létesíthetnek, nincs megoldva a névfelvételük, vagy éppen ha mondjuk egy leszbikus pár egyik tagja ha azt hazudja, hogy szingli, örökbe fogadhat, ha elmondja, hogy barátnője van, akkor lényegében nem.

Aki pedig azzal érvelne, hogy ezek régóta fennálló törvények nagyobb részt: ez az Orbán-kormányt nem igazán szokta zavarni. A könyvek lefóliázása pedig például már az ő alkotásuk. Amely ismét közüggyé emelte a szexualitást azzal, hogy bizonyos orientációjú emberekről szóló történetek terjesztését korlátozta. Emellett Orbánék nem csupán meghagyták az azonos neműek házasságának korábban is meglévő tilalmát, de még külön az Alaptörvénybe is beemelték, mint kívánatos, helyes állapotot.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Természetesen ezekben az esetekben nem maga a szexualitás megélése lett közüggyé emelve, ami valóban magánügy. Én legalábbis nem láttam még olyan momentumos vagy pride-os rendezvényt, ahol a Kámaszútrából olvastak volna fel, és az Alaptörvény sem ilyesmiről rendelkezik. Sokkal inkább az a helyzet, hogy a szexuális orientáció egy újabb olyan tulajdonság, amelyről noha nem tehet az ember, nem a saját döntése, az alapján az állam kötelező érvényű törvényei sokakat diszkriminálnak.

Ez pedig már egyértelműen közügy. Nem az, hogy ki mit csinál az ágyban, hanem hogy kit miért különböztetnek meg hátrányosan a törvények. Ha holnap az alapján lesznek emberek kirekesztve, hogy milyen kólát szeretnek, ez is közügy lesz. De akkor sem az italok ízéről fogunk vitázni a tévében, hanem a jogegyenlőségről. Akinek tehát nem tetszik, hogy a szexuális orientáció közügy lett, az a kormánynál reklamáljon, ne az ilyen kirekesztő jogszabályok ellen tiltakozóknál.

Is the law meant to protect adults from themselves? To replace childhood socialisation? I don’t think so. The legal framework exists to ensure peaceful coexistence, intervening only when someone initiates violence against another’s life, property or liberty. While there are indeed specific cases where victimless acts should be punished — e.g. incest — it remains fundamental to human freedom that individuals should be free to determine what they consume and what substances they take into their bodies.

Individual liberty, which forms the bedrock of Western civilisation, is inconceivable without private property.

And we can hardly speak of private property if we cannot exercise unrestricted control over our most fundamental possession: our own body.

Follow only my English pieces for free. I’m no longer publishing English articles on my Hungarian Substack; please subscribe to my separate English-language publication below.

A Hungarian liberal

I am a classical liberal from Budapest. I write about public life in my country and beyond that.

By Tarnay Kristóf Ábel

Whilst harming yourself is wrong, this is not a matter for the law to rectify, but rather for culture, society, and your family and friends. If someone harms others, whether under the influence of drugs, drunk, or entirely sober, that rightly and justly warrants punishment and prosecution, as it constitutes aggression against the lives, liberty and property of others.

Just as the occurrence of drunk driving does not justify banning alcohol, the fact that people can commit aggressive criminal acts, rightly subject to separate criminal charges, whilst under the influence of various substances, does not validate imprisoning individuals merely for storing and possibly consuming substances in their own homes. This is morally wrong, and in a country where the Prime Minister declares pálinka a basic foodstuff in Parliament, it is utterly hypocritical.

Moreover, one of the illegal drugs for which Herczeg was arrested for possession (not dealing!) was marijuana, which numerous countries have now legalised under certain conditions. Those who are addicted deserve medical help, whilst those who are violent should be apprehended, regardless of whether they have consumed anything beforehand.

And those who, like countless others in this country as well, occasionally smoke cannabis, for instance, but harm no one, should be left alone by the police.

Whilst I would not recommend such activities to anyone, this principle extends equally to those who use harder substances. This remains their personal choice, as long as they do not cause harm to others.

Translated using BookTranslate.ai. I am Kristóf Ábel Tarnay, a Budapest-based Hungarian journalist born in Szeged, a city you may not have heard of, but which is worth visiting sometime. You can subscribe only to my English pieces here. My Substack publications are free, but if you enjoy what you’re reading and would like to support classical liberal thinking in Central Europe, you can consider supporting my work here.

„Az rendeli a nótát, aki fizeti a zenészt. / Ismerős ez a régi közmondás, $rácok?” – írta egy önleleplezésnek is felérő lakonikus Facebook-posztjában a megafonos Apáti Bence. Korábban írtam már hosszabban arról, hogy a NER azt, hogy meg sem próbálja integrálni az ellenvéleményeket a döntéshozatalába, azzal a nárcisztikus önámítással próbálja leplezni, hogy minden kritika szerzőjét ügynöközi, bolondozza, gyurcsányistázza. Azonban az autokrata törekvésekben egészen új szintet elérő, átláthatóságinak hazudott cenzúratörvény kapcsán érdemes egy picit komolyan végiggondolni ezt a narratívát.

Tényleg azt sugallják ezzel a keretezéssel, hogy fel sem merül bennük, hogy amikor egy szakmai tömörülés, egy kamara, egy civil szervezet, egy helyi közösség tiltakozik egy-egy döntésük ellen, az nem azért van, mert bár egyébként nem tennék, sőt egyetértenének vele, a brüsszeli/Soros-féle összeesküvők behálózták és lefizették őket, hogy valódi akaratuktól eltérően cselekedjenek, hanem mert őszintén és hitelesen, a nemzet teljes jogú tagjaként egyszerűen nem értenek egyet valamivel.

Ugyanígy mintha az is elképzelhetetlen lenne számukra, hogy a Telex, a 444 és a többi kritikus lap, ha nem nyert volna el párszor némi támogatást nemzetközi pályázatokon, akkor sem zengene KESMA-szintű hozsannákat a rendszerről. Nyilván a saját működésükből indulnak ki, hiszen a Fidesz médiabirodalma és álcivil-hálózata valóban úgy működik, hogy beletolnak temérdek – jelentős részben adófizetői – pénzt, és rendelik a nótát.

Csak hogy ahogyan a Pride esetén, ha komolyan gondolják, hogy propagandával meg lehet változtatni valaki szexuális orientációját, akkor elég lenne erőteljes heterópropagandát tolniuk, és várni a hatást, itt is bepróbálkozhatnának. Ha tényleg azt gondolják, hogy ezek a szereplők ezért írják azt, amit, akkor írjanak ki pályázatokat bőkezű támogatásokra a független sajtónak és civileknek, majd próbáljanak meg nótát rendelni.

Iszonyatosan nagy pofára esés lenne egy ilyen kísérlet.

Ezek a szereplők ugyanis, ha belemennének egy ilyen pályázatos történetbe egyáltalán, azt mondanák: szívesen fejlesztik az eszközparkjukat, készítenek videós projekteket, nemzetközi együttműködéseket és hasonló extrákat pályázati pénzből, de a tartalomba nem engednek beleszólást. Ezt talán valójában ők is tudják – legalábbis a megafonos őrjöngő kiskatonák szintje fölött –, és leginkább ez bánthatja őket. Szeretnék tőlük is rendelni a nótát, azzal pedig nem nagyon tudnak mit kezdeni, aki saját kottából dalol.

Nehéz megmondani, mi lehet ezen kívül a fejükben. Az biztosan nagyon dühíti őket, hogy minden felvásárlás, bezárás, megszállás, a reklámpiac kommunisztikus torzítása, adatok ki nem adása, kérdések meg nem válaszolása ellenére továbbra is vannak kifejezetten sikeres és népszerű, független lapok ebben az országban. (A legszórakoztatóbb, amikor a hatalmas médiaellenszelüket azzal bizonygatják, hogy mivel ezek cikkei színvonalasak, ezért ezeket döbbenetes módon jellemzően többen is olvassák, mint az udvari üzenőfüzeteket.)

Elég életszerű, hogy a kritikus hangok elhallgattatásával próbálnák menteni a népszerűségükből még menthetőt — minél több tükröt szerelek le otthon, annál kevésbé szembetűnő, hogy elhíztam. Esetleg az ukrán ügynökökkel való riogatás szolgálhatja a tábor egyben tartását még, azt nem tudom, hogy új szavazót remélnek-e tőle, elvégre aki fogékony az ilyesmire, azt valószínűleg már a sorosozásnál megnyerték maguknak.

Emellett, ha idevesszük az ellenzék, konkrétan a Tisza ügynöközését is, akkor az is felsejlik, hogy egyre kétségbeesettebben kell magyarázniuk, miért nem tartanak minket, velük nem mindenben egyetértő, értük nem kritikátlanul rajongó magyarokat a nemzet részének.

Hiszen egyre inkább úgy tűnik, a magyarság többsége az, akit figyelmen kívül hagynak.

Mivel nem lehet beismerni továbbra sem, hogy maximum a saját szavazótáborukat képviselik – bár őket sem feltétlen, szerintem a fideszesek jelentős része is többet költene például a nagy ellátórendszerek rendbetételére, csak ilyen nemzeti konzultációt elfelejtettek tartani –, muszáj átkeretezni azt, hogy egy konszenzuskereső, az ellenvéleményeket integrálni igyekvő demokrácia helyett miért a többség diktatúráját művelik, méghozzá egyre agresszívebben és gátlástalanabbul.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Tudom, nem szabad az ilyesmire reagálni, mert szándékos provokáció, de itt van ez a videó. A világ pénzével kitömött kormányzati felszopószervezet vezetője a kormánymédia egyik leágazásában “liberális könnyeken” élcelődik. Ez a természetesen a trumpistáktól lopott mém – más megfogalmazásban, FAM után ironikusan mémelődve “csak visítsanak a libsik” – azt jelenti, hogy

a másfél évtizede szinte végig teljhatalommal uralkodó hatalmi elit azzal kérkedik, abból gyárt identitást, hogy ahelyett, hogy megpróbálná meghallgatni és integrálni a liberális, baloldali és egyéb, tőlük különböző polgártársaik véleményét is, őket nem csak totálisan leszarja, de még szándékosan hergeli is, nekik direkt keresztbe tesz.

Na, most ez a nemzet tagadása. A nemzetbe ugyanis mi, magyar libsik is beletartozunk. Egy elvileg nemzeti kormány pedig sohasem juthatna el oda, hogy beszélő fejei azt ragozzák, mekkora faszagyerekek, amiért az egész kurzusuk leszarja több millió magyar ember véleményét. Mivel ez azért elég látványos kontrasztban áll az állítólagos nemzeti jellegükkel, ezért fontos mindezt ideológiai síkra terelni. Nem simán más magyarok azok, akik ellenvéleményének ignorálásából identitást faragnak, hanem woke-ok, liberálisok, ügynökök, lopakodó óbaloldaliak és így tovább.

Sajnos aligha lesz hamarabb tarthatatlan ez a kognitív disszonancia, mint amilyen hamar válik igazán élhetetlenné ez az ország, ha így folytatják. Azt pedig csak remélni lehet, hogy egy Magyar Péter által vezetett kormány meg tudja majd haladni az egyszemélyes döntéshozatal mellett a többség diktatúráját is. Bár a “nincs jobb, nincs bal, csak magyar” a hagyományos politikai oldalak jelentőségének drasztikus csökkenésével sem feltétlen igaz, jól hangzóan ebbe az irányba mutat. Csak közben a kormánykritikus sajtó tónibérencezése egy-egy kritika után meg az ellenkezőbe.

A következő egy év biztos nehéz lesz, utána majd meglátjuk. De ha ez a rendszer marad, akkor bízni sincs miben, hogy a nagy képet tekintve jobb lesz a helyzet.

Mindenesetre ez az eset úgy botrányos, hogy valójában nem igazán lesz gyakorlati következménye. Ha egy pillanatra eltekintünk a jelenlegi kétharmados helyzettől, akkor egy országgyűlési képviselő nem önmagát, hanem a szavazóit képviseli. Tehát amikor a fideszes többség képviselőket tilt ki a parlamentből, valójában választópolgárokat tilt ki a törvényalkotás folyamatából. Teljesen nonszensz, ex lex állapot, amikor valakinek érvényes országgyűlési képviselői mandátuma van, de nem járhat be a parlamentbe. Valakitől vagy vegyék el a mandátumát, és kelljen delegálni helyette mást, vagy engedjék be, ne maradjon meg félúton!

Ami miatt viszont nagy hatása mégsem lesz mindennek, az az, hogy a Fidesz valójában az ellenzéki szavazópolgárokat már régen kirekesztette a törvényhozásból. Azzal tette ezt meg, hogy elkezdte azt a gyakorlatot, melynek során az ellenzéki módosítókat, javaslatokat lesöprik, a fideszeseket pedig minden ellenvéleményre fittyet hányva átverik kétharmaddal.

A demokrácia ugyanis normális esetben nem a többség diktatúrája. A demokrácia egy vitázó, konszenzuskereső rendszer, ahol az ellenzéki véleményeket akkor is igyekeznek a hatalmon lévők integrálni a törvényalkotásba, ha kétharmaduk van.

Ahol a lakossági vélemények begyűjtése nem arról szól, hogy egyoldalúan feltett kérdésekre helyeslést gyűjtünk, hanem a valós dilemmák megvitatásáról. Ahol nem az a jellemző, hogy az ellenzékiek jelentős része tüntetéseken egy-egy törvény azonnali visszavonását kell, hogy követelje, mert egy ennyire megosztó törvényt nem szavaznak meg.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Magyarországon viszont a kétharrmad árnyékában az ellenzéki képviselők parlamenti szavazata, ezáltal pedig az őket megválasztók véleménye sajnos nem számít a hatalmon lévőknek, ahogyan a törvényhozáson kívüli parlamenti funkciók területén is erősen csorbították a lehetőségeiket. Ezek mellett egyrészt nem meglepő, és aligha elítélendő, ha a tiltakozás egyéb formáihoz folyamodnak a képviselőink, másrészt viszont Hadházy Ákos és öt momentumos képviselő kitiltása a parlament épületéből a gyakorlatban már valószínűleg kevés következménnyel jár.

Szimbolikusan viszont egy újabb állomásnak tekinthető, melynek során egy viszonylag elketyegő demokráciából eljutottunk oda, hogy tőlünk nyugatabbra már megint csak néznek, hogy oh, my gosh, mi a búbánat folyik megint a félperiférián.

Mindenesetre ne feledjük: a képviselők állandó megbüntetgetése valójában a szavazópolgárok fenyítése. Közben, bár korábban a többség jellemzően kerülte, hogy az ellenfél választóit minősítgesse, mára már ez sem tabu, egyre kevésbé titkolják, hogy mennyire bajuk van az ellenzéki szavazókkal. Akikből viszont úgy néz ki, egyre több van, így nem kizárt, hogy végső soron a kövéri házmesterkedés is csak újabb szög lesz az ellenvéleményünket ignoráló és kitiltó NER koporsójában. Ideje lenne már.

(A kiemelt képhez felhasznált fotó Catherine Zaidova felvétele.)

Ha nem érkezett volna szürreálisan hisztérikus reakció minderre a kormányoldalról. Csak néhány címet idéznék.

• Cseh Katalin gusztustalanul beletörölte a lábát a húsvétba – Ezeknek semmi sem szent. (Magyar Nemzet)

• Most már a húsvétnak is van egy Grincse (Origo)

• Cseh Katka el akar hervadni (Pesti Srácok)

Atyaúristen. Nem is tudom, melyik a rosszabb, ha ezek a szerzők láttak egy jó alkalmat, amikor őrjöngeni lehet egy ellenzéki politikus irányába, vagy ha tényleg vöröslő fejjel nézték végig a videót, amelyben valaki azt merte mondani, hogy a nőket ne kényszerítsék rá valamire, ami nekik kellemetlen, csak mert az hagyomány. (A komment szekciókból kiindulva egyébként simán lehetséges ez utóbbi is.) Meg szinte látom magam előtt, hogy Kertész Dávid, a Pesti Srácok szerzője mennyire szellemesnek érzi magát, miután a lap Forró drót (!) rovatába megírja a cikkét ezzel a címmel „Cseh Katalin újabb tradícióellenes posztja” miatt.

Önmagában szerintem azt kár is magyarázni, hogy azért, mert valami tradíció, még nem feltétlenül érték. Bár a Cseh videójában említett első éjszaka joga valószínűleg nem létezett, említhetjük a nők szavazati jogának hiányát, esetleg a rabszolgatartást, mint rossz, és szerencsére már meghaladott hagyományokat.

Valódi vagy generált hisztériát letolni, ha valaki megkapargatja a tradíciók átgondolását, már csak azért sem szerencsés, mert valójában ezzel ártunk a legtöbbet azoknak. Akármennyit is dörmög ezen Bayer Zsolt, a világ változik. Ezzel együtt pedig a normák és az elvárások is. Márpedig egy változó világban a ma már eredeti formájában nem feltétlenül elfogadható hagyományokkal két dolgot lehet tenni.

Vagy görcsösen ragaszkodunk az eredeti formájukhoz, kivárva, hogy előbb-utóbb teljesen szalonképtelenné váljon az egész, vagy megújítjuk, és modern formát adunk nekik.

De emellett nézzünk csak meg még pár címet ugyanezen portálokról egy másik témában!

• Az eltörlés kultúrájává fajult a politikai korrektség (Magyar Nemzet)

• Az amerikaiak 80%-ának elege van a politikai korrektségből (Origo)

• Elképesztő siker a politikai korrektség agresszív terrorja ellen küzdő író regénye (Origo)

• Vergődés a politikai korrektség káoszában (Origo)

• Politikai korrektség, avagy a posztmodern diktatúra (Pesti Srácok)

Bizony, ezek az emberek a politikai korrektség elleni szabadságharc élcsapatai, a szólásszabadság felkent papjai. Kivéve, ha valaki:

• bármit mondani merészel a kereszténységre,

• viccelődni merészel a pápával,

• rajzol egy jézusos karikatúrát,

• kritizálni meri a magyar termékeket,

• és mint legutóbb kiderült, kritizálni merészeli a locsolkodás szent és sérthetetlen intézményét.

A lista folytatható lenne, de azt hiszem, érthető így is.

Ez pedig leleplezi, hogy ezek az arcok valójában nem hisznek a véleményszabadságban, francokat érdekli az őket.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

A PC-vel kizárólag akkor van bajuk, ha az olyasmire vonatkozik, amilyen témákban ők érzéketlenek: melegekre, menedékkérőkre, muszlimokra, és így tovább. Vagyis jellemzően olyan társadalmi csoportokra, akik valóban elszenvednek különböző hátrányokat a világ ezen felén. Ha valaki a homofób poénokat igyekszik megregulázni, fontos számukra a szólásszabadság. Ha valaki meg mer kérdőjelezni egy népszokást, akkor már nem annyira.

Ugyanis miközben mások érzékenységeire érzéketlenek, nekik ugyanúgy megvannak a maguk trigger pointjaik, csak máshol.

Ha valaki ezeket benyomja, akkor amit ezután előadnak, arra ők fordított helyzetben a hópihék hisztije és a libsik visítása tengelyén mondanának valami gúnyosat. Amikor viszont mások érzékenységéről van szó, hirtelen átváltanak PC-ellenes harcosba. Na, ez az igazi képmutatás.

Pedig lehet vitákat folytatni arról, meddig terjednek a szólásszabadság határai. Én egyéniszabadság-párti klasszikus liberálisként azt gondolom: az törvényileg csak nagyon indokolt esetben korlátozható. A holokauszttagadás büntethetősége például szerintem tévút. Aki történelmietlen hazugságokat terjeszt, azzal nem a Büntető törvénykönyv, hanem a történelemkönyv veheti fel a versenyt, ellenkező esetben csak áldozati pózt adunk alusisakos bolondoknak.

Ez viszont nem azt jelenti, hogy mindenfajta stílusú véleménynyilvánítás megfelel az én ízlésemnek. Pusztán a szélsőséges eseteket leszámítva úgy gondolom, ezeket a társadalom kulturális szöveteinek, immunrendszerének kell kezelnie. Ha valaki érzéketlen, nem jelentem fel, legfeljebb nem nagyon keresem a társaságát máskor. Ez a legtöbb esetben szerintem elég.

De akármi is legyen valakinek a véleménye erről a kérdésről: abban legyen következetes!

Aki telesírja a nyilvánosságot, ha valaki bírálni merészeli a locsolkodást, az utána a kettővel későbbi adásban ne adja elő a szólásszabadság élharcosát! Ugyanígy, akik rendkívüli érzékenységgel viszonyulnak minden vélt vagy valós rasszista, kirekesztő utalásra, poénra, azok ilyenkor vegyék figyelembe: nem csak ők tudnak hiperérzékenyek lenni.

Ha néha behelyettesítjük egymás trigger pointjait a sajátjainkkal, mindjárt jobban megérthetünk tőlünk nagyon eltérően gondolkodó embereket az ő érzékeny pontjaikkal. Ami nyilván egyfelől közelebb visz ahhoz, hogy egy közös országban jobb legyen együtt élni.

De végső soron inkább arra emlékeztet: egyszerűen nem lehet állandóan felháborodni.

Ezek a legtöbb esetben nyilván taktikai műdühök. De ha meg is adjuk, hogy egy része valós hiszti: ez az egész nem egészséges. Nem elég, hogy ne akarjuk betiltatni a szerintünk sértő véleményeket, az állandó őrjöngő kiakadásokat is érdemes lenne befejezni.

Ha valaki hetente felszólít valakit a közéletből való távozásra, mert átlépett egy vörös vonalat, akkor ezek a szavak hamar minden súlyukat elveszítik. (Azt hiszem, ez a legtöbb véleményformáló esetében már régen megtörtént.) Amellett pedig, hogy ezzel emberek magukat teszik egyre kevésbé komolyan vehetővé, a közélet is még inkább egy folyamatos őrjöngéssé válik, amiben az értelmes szó egyszerűen elveszik. Pedig például a hagyományok szerepéről a modern életünkben is fontos lenne értően beszélgetni.

A bad but tolerable government won’t resolve the problems, surprisingly frequently created by themselves, even if masses of people rally because of it, but at least they don’t even think of infringing our right to protest against their flawed decisions. Our former Prime Minister Ferenc Gyurcsány’s infamous leaked speech at Balatonőszöd contained the cynical statement about protesters, that “they will get bored and go home.” However, before that, he said, “you can protest in front of the Parliament.” (Although he didn’t mean it, after sometimes violent protests broke out because of his exposed talk about lying to the voters, the police restricted access to the square in front of the building. Fidesz, then the leading opposition party, heavily opposed this restriction, citing the right of free assembly.)

A regime that curtails our freedom and veers dangerously into autocratic territory doesn’t just ignore the critics of marching unsatisfied citizens. Still, besides that, it infringes our constitutional right of peaceful assembly, which allows us to tell what we don’t accept at least loudly. It’s akin to blaming the mirror for reflecting an inconvenient truth.

Most of the time, it is the second violation of our fundamental rights and interests. First, they create or maintain an undesirable situation to many, and second, they prohibit us from even demonstrating against it.

Viktor Orbán’s MPs are keeping discrimination against non-heterosexual people in existence, e.g., their exclusion from civil marriage, and besides that, they practically banned Pride events in Hungary.

Follow only my English pieces for free. I’m no longer publishing English articles on my Hungarian Substack; please subscribe to my separate English-language publication below.

A Hungarian liberal

I am a classical liberal from Budapest. I write about public life in my country and beyond that.

By Tarnay Kristóf Ábel

A popular lie

Their argument is very popular amongst autocrats: protecting children. However, Fidesz has been in power since 2010, and except for a 3 year period, it has had a two-thirds majority in the Parliament. The government has already passed several anti-gay laws previously, but still, until this year, at most, they were grumbling something on their TV channels about how awful Pride is. Gergely Gulyás, who is now the Minister of the Prime Minister’s Office, in 2014, when he was the Deputy Speaker of the National Assembly and Fidesz’s deputy political group leader, in response to a journalist’s question, highlighted that events covered by the right of assembly are constitutionally protected, regardless of their value content. He then added that he thinks this regulation is right, irrespective of whether he likes an event or not.

It seems that the children had to wait until the ruling party felt threatened by the opposition, based on the recent polls.

They now argue that previously, even the US ambassador marched, so banning Pride would have been an unwinnable fight at the time. That’s odd reasoning, since they claim that sovereignty is a core value for them, they even established a dedicated office to protect it, and they start fights that are hard to win all the time.

The first Pride marches were held in the United States in the 1970s. In 2023, 101 of 193 UN member states had one, and in 61 of them, it was in multiple cities. During this time, many children have seen Pride marches worldwide, and if they had been harmed, we would have data and studies about that. But even Hungarian clinical psychologist Emőke Bagdy, not a huge Pride fan, told Hungarian pro-government outlet Mandiner that, to her knowledge, there have been no scientifically grounded impact studies on the effects of Pride.

She also mentioned that “From an emotional perspective, extreme stimuli, unusual visuals, and a swirling crowd of people can provoke fear and distress”. But based on that, children probably can’t even ride the tram, let alone attend a football match or participate in the traditional “Busó-walking” of our country. She even mentioned that young children often reject circus performers and clowns, although I haven’t heard that the government intends to ban circuses as well. And her opinion that among pre-school children, “Pride rather generates fear than affection” is excellent news, I guess, for people who are afraid their children will become gay seeing the parade.

On this topic, two therapists who specialise in sexual development and family issues and gave an interview to MaltaToday two years ago, rejected the notion that children’s psychological development will be impacted by exposure to Pride events and added that it will instead teach them to be more tolerant and remove prejudices. And, as far as I know, there is no solid evidence to the contrary.

This means that our ruling party’s claim that they protect children by banning Budapest Pride is based on fear and prejudices popular among their supporters, not clear scientific facts.

This worry is often fueled by pictures taken elsewhere. Not so long ago, one user posted a photo in a comment on my Facebook page showing a scared-looking child in front of a man in scanty clothes, claiming that it was captured at a Pride event. After a quick Google image search, it turned out that it was taken at a music festival in England. This is not a rare phenomenon among anti-Pride social media posts and comments.

I have attended several Pride parades in Budapest, and the vast majority of attendees were usually clothed, perhaps with one or two colourful accessories. Indeed, there were some extravagant outfits, but this in itself hardly harms anyone. When I participated in a debate talk show on one of the pro-Orbán media outlets about this issue, and they aired footage to illustrate the parade, the only “scandalous” things they found to show were a man in swimwear and some women wearing bikini tops. That is something children can see on a beach.

And if, in a crowd of tens of thousands of people, one participant flashes something they shouldn’t, punish them, but not the whole event. It seems like the only ones harmed are homophobic parents whose views can be challenged, and it becomes harder to explain to their kids why they should hate joyful people who are marching hand-in-hand.

This is not child protection

Meanwhile, overusing the term’ child protection’ to frame liberty infringement is harmful because we can’t overestimate the importance of that area.

From the situation of the public education system to paediatric care and the living conditions of youngsters in state-run children’s homes, the government would indeed have plenty to do in this field if it cared beyond the identity politics frenzy.

Similarly to the rhetorical framing of this assault on our freedom, I don’t think they took the legal backing seriously either. To allow the restriction on the right of assembly, they added to the constitution (or “Fundamental Law”, as they officially call it) that children’s right to the protection and care necessary for their proper physical, mental, and moral development takes precedence over all other fundamental rights, except the right to life. For instance, over the property rights. If we were to implement this law in various aspects of life, it would raise almost endless questions. It appears more as a weapon than as thoughtfully crafted legislation. Not to mention the facial recognition systems they are about to use for fining those who attend the Pride march anyway, which is likely to violate the EU’s AI Act.

Pride isn’t the only one

For those who have been lulled into the illusion that Pride is the only event Orbán wants to prohibit, it was a wake-up call that the police tried to ban Hungary’s (originally) satirical party, MKKP’s annual march for the legalisation of marijuana. The reason for the prohibition was that the constitution was about to be amended with a ban not only on the production, use, and distribution, but also the promotion of illegal drugs, and the police claimed that a march for weed legalisation would constitute a promotion of drugs. It was later overturned by the Curia (formerly known as the Supreme Court), but only because the police attempted to apply a law before it came into effect.

The amendment has been passed since then, and although MKKP eventually held the protest, a Fidesz MP and government commissioner for the eradication of drug trafficking, László Horváth, posted on his Facebook page during it that “this was the last one.” But the original argument, that demanding weed be removed from illegal drugs is the promotion of illicit drugs, is nonsense. The essence of any protest is that people want to change a law or a policy.

So it doesn’t make sense if we can't demand modifying one based on its current state, while laws are constantly changing anyway.

Not to mention that marijuana is legal in several countries in some form, so at least it is controversial whether the prohibition should be kept or not.

Here we are. In 2025, in a member state of the EU, we must demonstrate for our right to peaceful assembly, a fundamental right. And by time it looks less and less wild explanation, that the ruling but now less popular Fidesz party not only wants to get some of the voters of the far-right Mi Hazánk party, and us to talk about gay people instead of the exchange rate of our currency, but maybe, just maybe, one day before next year’s general elections, they will realise that the events of the strongest opposition party, the EPP-member Tisza, are also extremely dangerous for children. Or for transport or traditional values, they are very creative in this field.

Is it only a distraction?

If that day comes, maybe the opposition leader, Péter Magyar, might consider that they should have demonstrated against the restriction of the right of assembly, which they refused for strategic reasons. While even Tisza MEP Zoltán Tarr said that the government’s motivation is to limit their events, they argue that the old methods of the old opposition don’t work, this is all a trap from Fidesz to distract us from the real problems, and divide people who want a change in power, but they don’t play by their playbook. Perhaps it’s a trap or a distraction, but if it infringes on one of our fundamental rights, can we remain silent? Mr. Magyar said that if they came to government, anyone can exercise the right of assembly, which sounds good, but should we be idle until then?

This situation explains why we desperately need a decent liberal party, even if it is not likely they will get into power soon, since the next election will be decided between the Fidesz and Tisza parties. It is sorrowful that ALDE-member Momentum is close to fading, not long after they dared to use that word for themselves. But it is not the result of their “coming out” or the work of their MEPs, just a side effect of the Tisza party’s strengthening at the latest EP and Budapest local elections. Anyway, the protests they started, which, by the way, made them more visible again, and independent MP Ákos Hadházy are continuing to organise, still with Momentum’s significant presence, are undeniably principal when Orbán’s illiberalism takes a next level.

When thousands of people chant in downtown Budapest that “assembly is a fundamental right” (it sounds better in Hungarian), it proves that many have understood that this issue is far from being about Pride alone and surely not about child protection.

Rather, that they are treading on a nation’s freedom for power.

Now, in other countries where some politicians are big fans of Viktor Orbán, voters need to understand that, regardless of any propaganda, this is the nature of his system. It is not the first time he has done so, and it won’t be the last if we can’t stop him, both in the polling booths and on the streets.

I am Kristóf Ábel Tarnay, a Budapest-based Hungarian journalist born in Szeged, a city you may not have heard of, but which is worth visiting sometime. You can subscribe only to my English pieces here. My Substack publications are free, but if you enjoy what you’re reading and would like to support classical liberal thinking in Central Europe, you can consider supporting my work here.

Mandatory labelling, such as the one in the picture warning of a product’s high sugar or calorie content, has already been introduced in many countries, mainly in Latin America. The featured photo shows a Coke tin from Mexico. In Hungary and other EU member states, the most common compulsory form, similar to this, which makes the packaging look even more disfiguring, is the goose shit-coloured cigarette packet with crab lungs.

Both cases show that the leaders of countries have understood that not everything that is in some way risky or harmful can be banned, but it is also desirable to signal that just because something is legal does not necessarily mean that it will have a positive effect on us.

Several grocery manufacturers also voluntarily adopted the so-called Nutri-Score labelling on food packaging, although the answer to the question of whether a food or drink is healthy is a little more complex than that. However, while it is also not easy to answer with a yes or no to whether ChatGPT is good and beneficial for society or not, the EU AI Act has been passed, which classifies AI systems into four risk categories, from unacceptable to minimal, regulating which uses are prohibited or more strictly controlled, and which are not subject to extra regulation.

Having criticised the Hungarian drug regulation on several occasions, I should now outline what I would like to see instead.

Well, most of all, a risk classification similar to the AI Act for all products and substances intended for human consumption, including currently illegal substances as well.

Follow only my English pieces for free. I’m no longer publishing English articles on my Hungarian Substack; please subscribe to my separate English-language publication below.

A Hungarian liberal

I am a classical liberal from Budapest. I write about public life in my country and beyond that.

By Tarnay Kristóf Ábel

This would be a governmental task to prepare and keep up to date, but it would need to be compiled using a truly scientifically recognised methodology and by independent experts. Such a risk classification would not have to undertake the complex task of deciding what is healthy, but instead categorise everything intended for human consumption based on exact categories, in a similar way that the AI Act did with AI services: how much risk they pose to humans.

So which ones are unsafe in terms of, for example, obesity, diabetes, cancer, short-term side effects, addiction and dependency, organ damage, mental problems, which one has a lethal dose, etc. Once this database is established, a public debate should begin on what level of risk is still acceptable and under what conditions.

Of course, if it turns out that there are lower-risk but illegal and higher-risk but permitted things, then such legislation should be reviewed immediately and the inconsistency need to be removed.

In the case of higher-risk products — maintaining my earlier assertion that it is immoral to put someone in prison just because they have harmed themselves — prohibition should not necessarily be the only solution. It would be enough to highlight the individuals’ own responsibility.

When I argue on drug laws, saying that people who live self-destructive lives at home but do no harm to others should not be persecuted, one counter-argument often comes up: Sure, but the state pays for their health care. Well, that point could be covered in such a debate. I think it is conceivable that certain high-risk substances, such as, but not limited to, currently illegal drugs, could be consumed, but only under highlighted personal responsibility.

In other words, only those can get access to them, who first sign a declaration that, if they have serious health problems as a result, they will bear some of the costs.

Of course, this raises questions about rethinking the whole social security system. If the higher risk’s costs might be imposed on those who choose self-destructive lives, why shouldn’t those who invest a lot of effort into living healthy lives pay lower social security? So, if we start debating this topic, it will go way beyond itself.

While I still don’t think the law is intended to protect us from our own poor choices, if there is already a mandatory pictogram marking system for the energy efficiency of a fridge, then I think it would be reasonable to expect a unified risk rating system for everything intended for human consumption. This would allow a meaningful public debate about what the acceptable level of individual risk-taking is and what is needed to take more risk than the average person does.

This would finally end the practice of deciding whether something is legal or not based on lobbying interests and habit.

Currently, this seems to be the case; instead of what can be freely consumed, what can lead to an arrest would be decided based solely on the substance’s level of harm and risk. It would be great if this issue could be debated rationally rather than through current religious-like discussions.

I am Kristóf Ábel Tarnay, a Budapest-based Hungarian journalist born in Szeged, a city you may not have heard of, but which is worth visiting sometime. You can subscribe only to my English pieces here. My Substack publications are free, but if you enjoy what you’re reading and would like to support classical liberal thinking in Central Europe, you can consider supporting my work here.