Majdnem 16 év telt el azóta, hogy átvették a kormányzást. (Hogy mennyi minden változott azóta, azt az is jól jelzi, hogy mára mennyire meglepő, hogy egykor a Válasz a Mandinerrel csinált közös anyagot.)

Ez egy nagy lehetőség volt. Bár 2010-ben aligha lehetett tudni, hogy milyen hosszú időre rendezkedhetnek be, azért amikor később újra és újra kétharmaddal nyertek, érezniük kellett, hogy nem csupán négyéves ciklusban gondolkodhatnak.

Sok minden utal arra, hogy érezték is. Bár azóta főként az ellenzékiek NER-eznek, a kifejezést ők találták ki, és abban a Rendszer szó szerepel. De az állami építkezések, vagy például ahogyan visszatekintve a sportfejlesztésekről beszélnek, jelzi, hogy igenis az élet sok területén igyekeztek letenni a névjegyüket.

Mégis ha visszatekintünk a magunk mögött hagyott másfél évtizedre, tegyük fel a kérdést, hogy mennyire voltak helyesen belőve a preferenciáik!

A PISA-eredmények mennyire takarják ki a historizáló épületek által mímelt nemzeti nagyságot? Mennyire tudunk örülni a sporteredményeknek, ha közben eszünkbe jut, mikorra kaptunk időpontot egy orvosi beavatkozásra? Mit érzünk, ha az angolszász sajtó komment szekcióiban a rólunk szóló cikkek alatt látjuk, ahogy sorakoznak a kommentek arról, hogy mikor dobnak már ki minket az EU-ból?

Ez egy lehetőség volt, méghozzá elképesztő. A 2008-as válság lecsengésével, a konjunktúrával, az iszonyatos mértékű, akkor még érkező uniós forrásokkal. Amit el is költöttek, amíg lehetett. Sok mindenre, amelyek közt nyilván vannak hasznos és értelmes dolgok is. De mennyi minden lehetett volna még.

Hol tarthatna most az ország, ha a fenti képsorok után például egy érdemi oktatási reform indult volna meg?

Ami persze konfliktusos lett volna, kétségtelen. Ne higgyük, hogy ha Magyar Péter hatalomra jut, akkor az őt támogató, igen heterogén szavazóbázis nem fog majd váltásban felháborodni dolgokon vagy azok ellenkezőjén. De ez a demokrácia normális velejárója.

Amit Orbán a szelektív, azaz a legkisebb nyugdíjasokat kárpótoló nyugdíjemelésről mondott korábban - annyi vitát szül, jobb bele sem menni -, az mintha a kormány egyfajta krédója lett volna az elmúlt másfél évtizedben. Hogy ők nem fognak a széllel szemben menni, azt a néhány dolgot, ami nekik prioritás, átnyomják bármi áron, a propagandával hozzászoktatva a szükséges többséget, egyébként meg elketyegnek a dolgok, nagyon ne bolygassunk olyan rendszereket, amikben sokak tyúkszemére egyszerre lehet rálépni, ha érdemi reformba kezdenénk! (Mondjuk néha anélkül is sikerült.)

Mintha nem is hittek volna abban, hogy a társadalmi mobilitásból valaha lehet valami, mintha nem is hittek volna abban, hogy ezt a hatalmas egészségügyi gépezetet meg lehet reformálni, és így tovább.

Nekem legalábbis erősen ez volt az érzésem, miközben a Direkt36 A csapda című dokufilmjét néztem. Aki még nem látta, annak erősen ajánlom:

A jövő hónapban elsősorban azt kell végiggondolnunk a döntés előtt, hogy mennyi mindent akartak és tudtak kezdeni ezzel a lehetőséggel. Mert azért azt megtanultuk, hogy a NER nagyon hisztisen át tud nyomni dolgokat, ha nagyon akarják. Pénz is volt. Mintha sok területen a hit és az akarat hiányzott volna, tényleg ahhoz, hogy szembe menjenek a széllel, lejtőn felfelé, satöbbi.

És ez egyúttal ki is jelöli, hogy a most működő és emberséges országot ígérő kihívótól mit kell egy győzelem után elvárnunk. Mert ha nem kezd bele a nagy ellátórendszerek szélmalomharcnak tűnő reformjába - vegyük ide még a tömegközlekedést is, ahol voltak érdemi előrelépések, de nagyon érezhető, mely vonalak képeznek prioritást és melyek nem -, akkor maximum annyival lehetünk egy kormányváltás után előrébb, hogy az agyrohasztó propaganda és riogatás nélkül egy kicsit nyugodtabb hely lesz az ország.

Az is valami, de ez talán inkább egyfajta alap lenne, nem óriási eredmény.

„A gyerekemnek magyar zászló a jele az oviban, nagyon örült, hogy szerte a városban mindenhol az ő jelét látta” – csíptem el egy beszélgetést a vasárnapi tiszás rendezvény résztvevői között. Ennek a zászlótömegnek kábé a feléről aligha értesülnek azok a felnőttek, akik valamilyen okból a Magyar Nemzet című kormánylapból tájékozódnának. A nyomtatott pártlap címlapjának tetején és a második oldalon elhelyezett fotóval azt tartották ugyanis fontosnak kiemelni, hogy „ukrán zászló alatt vonultak a tiszások”. Hogy ez az ukrán zászló pontosan hogy is került oda, arról a 444 olvasója, Balázs így számolt be:

A helyszínen a szervezők be is mondták, hogy arra kérik a résztvevőket, ne más országok zászlóit lobogtassák, hanem a magyar trikolórt. Vagyis egyértelműen a szervezők akaratának ellenére zajlott a lobogtatás, és a résztvevők elenyésző kisebbsége csinálta, semmiképpen nem ez volt a jellemző motívum a rendezvényen. Mondhatjuk, hogy szó szerint hamis zászlós műveletről van szó. A szebb napokat látott brandet romboló lap persze csak egy a sok közül, az ukrán zászlós kép körbejárta a kormánymédia rengeteg ágát-bogát, így rengeteg honfitársunkhoz a legjelentősebb ellenzéki párt rendezvényéről az jutott el leginkább, hogy ott bizony a kék-sárga zászló vitte a prímet.

Azóta a 444 azt is megírta, hogy az egyik, zászlót kifeszítő fiatal vasárnap este egy, Balog Gézával, a Fidelitas budapesti elnökével és a Digitális Demokráciafejlesztési Ügynökség egyik vezetőjével készült képet tett ki Insta-sztoriba. Bár ezen „Hajrá Fidesz” felirat olvasható, esélyes, hogy ő maga nem tudja behúzni az ikszet a kormánypártra, a cikk szerint ugyanis 17 éves. A portál egy másik fiatalkorú, 16 éves résztvevőt is azonosított.

A közös képet pedig ugyanabban az épületben lőtték, amelynek erkélykorlátjáról a zászlós akció két résztvevője az előtt egy weberezős-háborús menetező molinóegyüttest is kifeszített, és ahonnan a lap szerint a kormánymédiában körbement ukrán zászlós képet is készíthették. 15:20 körül pedig, tehát pont amikor a 444-cikk szerint a zászlósok benyomultak a tömegbe, ugyanazon korlát és az azon lévő, akkorra már erősen gyűrött transzparensek mögött egyébként négyen is látszódtak, egyikük fotózott is felülről.

Ha minden részletet nem is ismertek, valószínűtlennek tartom, hogy a kormánymédia munkatársainak fogalma sem volt arról, hogy az ukrán zászló nem „organikusan” volt ott a meneten. Feltételezem, akik ezeknél a médiatermékeknél ezeket a képeket terjesztik, olyasmiket mondhatnak önmaguknak, hogy a zászló végülis ott volt, bárki is vitte oda, ezért technikailag nem hazudnak. Egyébként de, mert egy marginális jelenséget állítanak be úgy, mintha az lett volna az általános, mikor még az ő ma délután kihozott online cikkükben is látszik, hogy tömegszerte magyar zászlók lobogtak.

Esetleg olyanokat mantrázhatnak, hogy egy nagyobb jó érdekében teszik mindezt. Ami egyébként nem létezik – Nyugatról nem jön pénz, Keletről nem jön olaj, vivát konnektivitás –, egy nagyobb rosszat viszont előidéznek mindezzel. Az ilyen manipuláció és torzítás folyamatosan bontja le azt, hogy közös valóságunk legyen, aminek a megítéléséről tudunk vitázni. Ezzel pedig egyre több közéleti kérdést tesz hitvitává, egyre lehetetlenebbé téve a racionális vitákat.

Amikor politikusok vagy aktivisták olyanokat mondanak, hogy csak együtt lehetünk szabadok, az pusztán egy jól hangzó frázisnak tűnik, pedig ez épp a Magyarországhoz hasonló, nem teljes értékű jogállamként működő, kikezdett demokráciák kényszerű valósága. Egy rendesen működő jogállamban az alapvető jogokat még elsöprő többséggel sem lehet felülírni, nálunk azonban nem ez a helyzet, ezt a Substackem olvasóinak aligha kell magyarázni.

Itt jön képbe a népszerűtlenség ereje, azaz hogy mely szabadságkorlátozó intézkedést követ elég társadalmi elégedetlenség és ellenállás ahhoz, hogy az valamilyen módon meghátrálásra kényszerítse a döntéshozókat.

Emiatt pedig felértékelődik a szemléletformálásnak és az ügyek napirenden tartásának a szerepe, még ha a többség ingerküszöbét átütni nem is egyszerű.

Nézzünk két példát: a Pride betiltási kísérletét és 12 ukrán hírportál magyarországi blokkolását! Ezek sok mindenben eltérnek, de mindkettő egy veszélyes politikai precedenst megteremtő indokolatlan szabadságkorlátozás. Ám míg előbbi óriási ellenállással találkozott, amely lényegében meg is hiúsította az intézkedés végrehajtását, utóbbi igen keveseket érdekelt, így azóta is él.

Idézzük csak fel: a gyülekezési jog a Pride tiltását célzó szigorítása minden kedden megtartott tüntetéssorozatot váltott ki, rengeteg figyelmet kapott itthon, és még a nemzetközi sajtóban is, és bár az ellenzék vezetője úgy stratégiázott, hogy a kérdésbe nemigen állt bele, elég sokan megértették, hogy ez már régen nem csak a melegekről szól. Ez világossá vált, amikor tüntetéseken a tömeg azt skandálta, hogy a gyülekezés alapjog, a végül rekordrészvétellel megtartott felvonuláson pedig rengetegen most vettek részt először.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Beszállok!

Annak, hogy végül nem kezdték el megbüntetni a résztvevőket, több oka is lehetett. Egyrészt elképesztő idő- és erőforrás-mennyiséget emésztett volna fel a tömegben az arcok végigelemzése, ami után jó eséllyel a résztvevők jelentős része nem fogadta volna el a bírságot, hanem tárgyalást kért volna, tovább leterhelve a rendszert.

A hivatalos indok, ami miatt végül a rendőrség a résztvevőket nem kezdte el büntetni, az volt, hogy a fővárosi önkormányzat azt kommunikálta, hogy az ő szervezésükben önkormányzati rendezvényként – amelyre nem vonatkozik a gyülekezési jog – az egész jogszerű, így ennek tudatában vehettek részt rajta az emberek. Hogy Karácsony Gergely végül elmondhatja-e a bíróságon „élete beszédét”, az még kérdéses.

Mindenesetre – bár nem vitatom, hogy a főpolgármester őszintén hisz a gyülekezés szabadságában és az LMBT-jogok fontosságában – az ő beleállása vélhetően nem független attól, hogy a budapestiek körében ez az álláspont egyértelműen igen népszerű.

Ez pedig nemcsak azt mutatja, hogy egy szabadságkorlátozás tömeges elutasítottsága megnehezítheti annak a tényleges érvényre juttatását, de azt is, hogy felbátoríthat ellenzéki erőket arra, hogy álljanak bele a kérdésbe.

Aminek, mint láttuk, már egy önkormányzati vezetés birtokában óriási szerepe lehet.

Ezzel szemben, ha nincs tiltakozás, a korlátozás úgy megy át, mint kés a vajon. Amikor a kormány „tükörintézkedésként” azzal igyekezett visszavágni a magyar propagandát blokkoló ukránoknak, hogy a magyarok szabad internet-hozzáférését korlátozta, írt ugyan erről pár cikket a sajtó, de nem igazán volt érdemi tiltakozás. Páran a kommentekben leírták a tartalmi kifogás nélkül, pusztán diplomáciai üzengetés céljából való weblap-blokkolásról, hogy veszélyes irány, de nemhogy tüntetés nem volt, még egy petícióval sem találkoztam az ügy kapcsán.

Nem is változott semmi. Az intézkedés egyébként a mai napig él, noha a célját, azaz az ukrán döntés felülvizsgálatát nem tudok róla, hogy elérte volna.

Cserébe a magyarok lenyelték, hogy ahhoz, hogy bizonyos weboldalakat elérhetetlenné tegyenek, nem kell semmilyen veszélyes tartalom, elég ha a kormány egy másik ország vezetésének akar éppen üzengetni, és ehhez furkósbotként használná a szabadságunkat.

Pedig a Pride nem az egyetlen pozitív ellenpélda. Emlékszünk még a vasárnapi boltzárra? És a netadóra? Ezek is azt bizonyítják, hogy még egy rendkívül bebetonozottnak tűnő hatalom is folyamatosan figyeli és méri, hogy az intézkedéseit hogyan fogadják. Persze az ingerküszöböt nehéz áttörni, én például próbáltam felhívni a figyelmet a webhely-blokkolások erősen problémás mivoltára, kevés sikerrel.

Nincs tehát csodafegyver az autokrácia ellen, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy egy normális jogállamban az alapvető jogok tiszteletben tartásához nem kell azoknak népszerűeknek lennie, elég, hogy a hatalom tartja magát bizonyos nemzetközileg elismert normákhoz. Ugyanakkor egy olyan rendszerben, mint amilyen a magyar is, az egyik utolsó eszköz lehet a szabadságunk megvédésére, ha sikerül másokat meggyőznünk: egy indokolatlan szabadságkorlátozás akkor is nagy probléma, ha éppen nem őt érinti.

Hogy a komolyabb ellenállás nélkül átment politikai precedens veszélyes, és legközelebb azt is utolérheti, aki életében nem hallott a blokkolt portálokról vagy nem a szíve csücske a Pride. Így mások jogaiért is kiállni nem öncélú jóemberkedés, hanem ennek felismerése, jól felfogott önérdek.

De miután ezek megértése nem magától értetődő, egy szabadabb társadalomhoz már az is közelebb visz, ha másokkal ilyesmiről beszélgetünk.

Nem árulok hamis reményt: aki engem olvas, az jó eséllyel olyan buborékokban mozog, ahol az embereknek amúgy is magasabb a szabadságigénye. De mégis fontos, hogy ne becsüljük le a közvélemény nyomásának az erejét! Főleg amikor a küszöbön van egy esélyes kormányváltás, ami óriási előrelépéseket hozhat a szabadságjogaink tekintetében, ám ez nem minden területen magától értetődő, és kulcsfontosságú lesz, hogy az egyes potenciális intézkedések mennyire tűnnek majd megosztónak.

Ezt a gondolatmenetet először tavaly év végén írtam meg angolul a Speak Freely európai libertárius magazin online kiadására.

2022-ben hívtak először a Hír TV-be egy vitaműsorba (előtte is szerepeltem az azonos nevű csatornán a Kálmán Olga-erában, de az ugyebár teljesen más volt), azóta pedig egészen sok alkalommal megfordultam két műsorukban, mint egyfajta kormánykritikus-liberális ellenpólus. Nemrég azonban — miután többször is hívtak újra — jeleztem az egyik munkatársuknak, hogy köszönöm, de a továbbiakban nem szeretnék a Komment című műsorukban szerepelni, mert egyre kevésbé érzem úgy, hogy ott lehetőség van az érdemi diskurzusra (a másik a Napi Aktuális volt, az már korábban megszűnt).

Kezdjük azonban azzal, miért mentem el évekig, majd utána térek rá, miért hagytam abba.

A kapcsolgatók megszólítása

Aki látott valahol érvelni, nem lepődik meg, hogy nem ritkán bocsátkozom kocsmateraszokon is mély fejtegetésekbe és vitákba, otthon pedig néha önkéntelenül lekiabálom a tévét. Szóval az első drive tulajdonképpen az volt bennem, hogy majd odamegyek és megmondom nekik, hogy nem úgy van az. Amikor annak idején a Pesti TV-ben vitáztunk a gyermekvédelminek hazudott népszavazásról, akkor volt is, aki rámírt utána, hogy becsüli a türelmem, hogy beleálltam a melegellenes őrjöngésük elleni vitába.

Később elsősorban az volt a részvétel mögötti gondolat nálam, hogy ezeket a műsorokat jó eséllyel nem csak a tényleg meggyőzhetetlennek tűnő fideszes kemény mag nézi. A Hír TV például a Telekomon a 10-es csatorna a TV2 után, így

feltételezem, egy csomó, politikailag nem annyira elkötelezett ember is odakapcsol, belehallgat, kíváncsi, hogy mit mondanak. Elsősorban mindig hozzájuk igyekeztem szólni.

Ezen kívül fontos, hogy nekem újságíróként/publicistaként nem dolgom, hogy meggyőzzek bárkit arról, hogy kire szavazzon, soha nem is volt ez a szándékom. Ez persze egyfajta asszimetria, amikor olyan embereket ültetnek le veled szemben, akiktől viszont ezt mintha elvárnák.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Beszállok!

A legfőbb célom alapvetően az volt, hogy emberek perspektíváját egy kicsit tágítsam. Hogy egy másik aspektussal, egy, az addigi világnézetüket challange-elő információmorzsával is találkozzanak. Ami nem egy hálás feladat, hiszen ilyenkor bekapcsol a backfire effektus (ezt jelzik az anyázó üzenetek az én postaládámban is).

Mindenesetre a legtöbb, amit el akartam érni, az kábé annyi volt, hogy páran otthon a tévé előtt azt mondják: azért amit ez a srác mond, az sem hülyeség, ebben is van igazság. Esetleg az, hogy amikor általam indokolatlan szabadságkorlátozásokra felhívom emberek figyelmét, azzal a szabadságigényüket egy kicsit növeljem.

Nehéz megmondani, hogy ez sikerült-e. Nálam voltak ugyan olyan kommentelők, akik megtapsoltak, hogy jól megmondtam a propagandistáknak, de ők nyilván alapból ellenzékiek, akik maguktól nem nagyon néznek Hír TV-t.

Mi uralja a közbeszédet?

Annak pedig, hogy már nem járok, az előzménye az volt – és ezt a csatorna munkatársának is leírtam –, hogy az adásokról rendre úgy jöttem el, hogy azon tűnődtem, van-e az egésznek bármi értelme. Szóval nem csak a környezetemmel vitatkoztam erről, hanem magamban is vívódtam rajta.

A címben jelölt kérdés második felére pedig a rövid válasz az, hogy egyre kevésbé tudtam már magamat meggyőzni arról, hogy van.

Erre két példát hoznék fel, akit esetleg érdekel, azoknak linkelem az adott műsorrészleteket. Az egyik, amikor a Komment jelentős része (47 percből 35) azzal ment el, hogy Magyar Péter mégsem vesz részt a Női sikernap nevű rendezvényen. A YouTube-ra azzal a címmel került ki a műsor, hogy “Uralja a közbeszédet Magyar Péter és a Női sikernap esete”, amiről a műsort megosztó posztomban is megjegyeztem, hogy erős túlzásnak érzem.

Követed már a Facebook-oldalam?

Csekkolom

Maga a sztori persze valóban egy pikáns kisszínes volt, nem véletlenül írt róla a független sajtó is, de aligha ez volt aznap a legfontosabb közpolitikai ügy. Arra viszont kiváló volt, hogy sokadjára is fel lehessen mondani rutinból a talking pointokat arról, hogy lehallgatta és terrorizálta a feleségét.

A műsornak ez egyébként egy jellemző stratégiája: kiválasztanak a szerkesztők egy akár teljesen marginális apropót arra vonatkozóan, hogy Magyar Péter milyen felháborító, hogy utána a műsorvezető feltehesse a kérdést, hogy megengedhető-e ez.

A kormánykritikus meghívottak (jellemzően újságírók, elemzők vagy ellenzéki kispártok politikusai) a legtöbb esetben nem állnak be az ellenzéki vezető védőügyvédjének. Így, ha minden jól alakul az ő szempontjukból, azt a képet lehet sugározni, hogy ezt még baloldalon is elítélik. Ha valaki esetleg mégis megvédi, akkor onnantól kezdve minden kritkát automatikusan neki lehet címezni, hogy az összes lépését magyarázza meg.

Láttunk már karón varjút

Én azok közé tartoztam, akik igyekeztek árnyalni a gyakran torz és bődületesen leegyszerűsített narratívákat és kibontani a mögöttük lévő valóságot. Ez néha szinte a lehetetlennel határos mutatvány volt. A kormánypárti résztvevők jellemzően azt csinálták, hogy a bedobott apropóra felfűzve egyéb talking pointokat is megismételtek, amit a műsorvezető nem nagyon szakított meg. Ez is azt jelzi, hogy Brüsszel el akarja venni a szuverenitásunkat, be akarja engedni a migránsokat, és így tovább. Ezeket mindet kibontani és végigmenni rajtuk egy négyszereplős és limitált adásidővel rendelkező műsorban biztosan lehetetlen volt, így mindig dönteni kellett, hogy a nagyon sok feldobott labda közül melyekre reagálok.

De még így is sokszor csak nagyon nehezen, többszöri nekifutásra engedtek végigvinni egy-egy gondolatmenetet arról, hogy egy nagyon leegyszerűsítve bedobott dolog kábé mennyivel komplexebb ügy a valóságban. Ez egy idő után elég fárasztó, és frusztráló volt. (Ami néha látható is volt rajtam.)

Ám ennél is erősebb ellenérv volt a folytatással szemben, hogy a résztvevőket néha egyszerűen nem zavarták a tények.

Számomra a legdöbbenetesebb az az adásrész volt, amelyben az a tudhatóan hamis állítás volt a téma, mely szerint Manfred Weber az egész EU-ra kiterjedő kötelező katonai szolgálatot akarna állítólag bevezetni. Igyekeztem röviden felvázolni, hogy egyértelmű, hogy nem ezt mondta és nem is lenne ilyenre lehetősége. Erre Pindroch Tamás kormánypárti elemző válasza az volt, hogy „láttunk már karón varjút”. Így tényleg nagyon nehéz értelmes vitát folytatni.

Ez volt egyébként az első és eddig az egyetlen olyan tévéműsor, ahol kaptam honoráriumot a szereplésért. Az adásonkénti pontos összeget hivatalosan nem publikálhatom, de a nyugdíjasok magasabb összegű utalványt kaptak. A keresetkiegészítés mindenesetre nyilván nem jött rosszul, a csatornánál elköltött állami hirdetések tükrében pedig erre egyfajta adóvisszatérítésként tekintettem. Ugyanakkor egy idő után már határozottan úgy éreztem, hogy nem éri meg érte tönkretennem az idegrendszerem.

Nem instruáltak adás előtt, hogy miről mit mondjak vagy ne mondjak, nem is fogadtam volna el ilyesmit. Ez ennél azért szofisztikáltabban van kitalálva. Meghívnak kritikus arcokat, akik elmondhatják élő adásban, amit akarnak, csak a témák, a feltett kérdések úgy vannak — kicsit nemzeti konzultációsan — kitekerve, hogy vagy bemondod az elvárt választ, vagy szélmalomharcba kezdesz a jóval bonyulultabb valóság gyakran megakasztott kibontásával.

Utóbbin igyekeztem több éven át, a nézőkre van bízva, hogy sikerült-e. Mindenesetre — becsülve azok türelmét és igyekezetét, akik próbálkoznak még hasonlóval — én úgy döntöttem, a továbbiakban ezt passzolom.

Tanulság?

Azt továbbra is tartom, hogy megválasztott politikus nem bojkottálhat médiát — különösen az érdemi döntéshozatali pozícióban lévők. Ám azzal kiegészíteném, hogy elég a saját politikájukkal kapcsolatos kérdésekre válaszolniuk. Ha egy mikropárt tagja nem tartja elegánsnak, hogy sokadik alkalommal is beültessék abba a szerepbe, hogy az ellenzék vezetőjét minősítse, azzal nincs gond, sőt. Újságíróknak, elemzőknek pedig egyáltalán nem kötelező szerepelniük, ha egy lappal, intézettel kapcsolatosan felmerül valami, azt megválaszolja majd a szervezet vezetése.

Az alapállásom jellemzően az volt, hogy a fontos közügyeket érdemes megvitatni, hogy legalább az világos legyen, miben nem értünk egyet. Ez néha sikerült, máskor olyannyira az alapvetésekig nyúlt vissza, hogy premisszákon, sőt definíciókon kezdtünk el polemizálni az aktuális téma helyett. De ez még önmagában nem kizáró ok.

Az viszont lassan megfogalmazódott bennem, hogy egy érdemi vitához nem csupán konstruktív felek kellenek (akik mondjuk nem személyeskednek — egy ilyen ember is volt, hónapokig nem jártam miatta a Kommentbe, később úgy mentem vissza, hogy már nem raktak össze vele). Kell egy olyan szerkesztői alapállás is, amely dilemmákra és kíváncsiságra épít, nem pedig előre eldöntött helyes válaszokra, illetve azokat kvázi kikényszeríteni igyekvő eseménykeretezésekre.

Manipulatívan keretezett, torzító módon felvázolt témákról és nemzeti konzultáció szintű álnaiv kérdésekről nincs sok értelme vitázni.

Arról nem is beszélve, amikor a műsorvezető is félig vitapartnerként viselkedik. Tényleg annyit lehet megpróbálni, hogy egy kicsit árnyald a nézők világképét, cserébe jönnek az anyázások kommentben meg üzenetben. A Komment nem fideszes vendégei időnként el is ejtenek egy-egy félmondatot arra vonatkozóan, hogy valóban az éppen tárgyalt téma-e a legfontosabb, amire jellemzően a műsorvezető — sőt: volt, hogy még az egyik fideszes vendég is — azzal reagál, hogy a szerkesztőknek joguk van eldönteni, miket válogatnak be. Ami igaz is, a potenciális stúdióvendégeknek pedig azt, hogy ebben részt akarnak-e venni.

Amikor tehát dollármédiázzák, ügynöközik, hitelteleníteni igyekeznek a független és a hatalom visszásságairól író sajtót, akkor nem csak azért teszik, hogy kármentést végezzenek egy-egy botrány kapcsán. Nem csak az a cél, hogy hiteltelenítsék az adott hír forrását, és ezzel megússzák azt, hogy magyarázatot kelljen adniuk.

Nagyon ritka ugyanis, hogy valaki semmilyen más ingerrel ne találkozzon, csak a pártsajtóval. Az ingyenes MinDig TV-n is ott az RTL, az ember kapcsolgatás közben belefuthat a csatorna híradójába vagy például a Házon kívülbe. A különböző appok algoritmusa is feldobál cikkeket különböző forrásokból.

Ezért a hazai és nemzetközi független sajtó, a nemzetközi intézmények, civil szervezetek hiteltelenítési kísérlete azt a célt is szolgálja, hogy a követőik ezek felé úgy forduljanak, hogy előre azt gondolják róluk, hogy hazudnak. Így amikor szembejön egy, a narratívába nem illő, azt esetleg kikezdő információ, akkor tulajdonképpen immunisak lesznek rá. Ezzel elérhető, hogy emberek saját magukat zárják visszhangkamrába.

Ha ez az állapot kialakul, azzal nagyon nehéz felvennie a versenyt bárkinek, hiszen ez onnantól kezdve hitvita. (A Fidesz egyébként is imádja hitvitává alakítani a diskurzust, mert ott nincs egzakt bizonyítás és cáfolat, csak az emberek előzetesen kialakult képe számít.) Az illető előre eldöntötte, hogy a kormánymédián kívül mindenki hazudik, tehát az újságok írhatnak, a civil szervezetek és nemzetközi intézmények is mondhatnak, amit akarnak. Két idézet következik egy X-felhasználótól:

Emésztgessük.

(Kiemelt kép forrása: Orbán Viktor, Facebook)

Az elég jogos ellenérvek közt szerepel, hogy a médiának álcázott állami irányítású propagandaeszközök sorsáról is az egyes országok szakmai hatóságainak kellene döntenie. Születtek is nemzeti szinten döntések a tévécsatornák engedélyeinek visszavonásáról EU-s és azon kívüli országokban is. Az Ofcom – az NMHH brit megfelelője – például korrekt módon levezette, hogy annak az országnak a csatornái, amelyben a háborút nevén nevezni is tilos és a médiát börtön- és pénzbüntetés fenyegeti, aligha képesek megfelelni a közéleti csatornák elfogulatlansági követelményeinek.

Felmerült az is, hogy a tiltás kontraproduktív módon sokkal ismertebbé teszi ezeket a csatornákat és egyfajta cenzúrázott áldozati pózt is ad nekik. Ezek kapcsán kifejezetten magyar nézőpontból érdemes megjegyezni, hogy bár korábban felmerült ennek lehetősége, ezen médiumok egyike sem kínált magyar nyelvű tartalmat. Tehát például az angol RT-t olyanok tudták nézni (amúgy VPN-ről most is tudják, ha nagyon szeretnék), akik ehhez elég jól beszélnek angolul, és az igényük is meg van rá, hogy külföldi hírforrásokat fogyasszanak.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Talán pozitív előítélet, de én ennek a csoportnak a jó részéről feltételezem, hogy ha már eljutott idáig, megvan a kellő kritikus gondolkodása a propagandával szemben. Ez alól kivételt a konteósok jelentenek – akiknél a kritikus gondolkodás fura vakvágányra futott –, akiknek a körében egyébként Magyarországon az RT kifejezetten népszerű. Az ő esetükben a második probléma lép fel: a tiltás csak erősíti bennük, hogy Putyinék tévéje az elhallgattatott, cenzúrázni kívánt igazságot kínálja.

Minden kritikán nem mennék végig, ami talán a legfontosabb az azóta történtek kapcsán, az a rossz precedens. Felmerült, hogy ha simán be lehet tiltani médiumokat az egész EU-ban, akkor az remek precedens az autoriter rezsimek számára. A precedensteremtést emelném ki a legfrissebb fejlemények kapcsán is. A múlt előtti héten Ukrajna oroszpárti propaganda terjesztése miatt blokkolta az Origót és a Demokrata hírportálját, valamint olyan marginális oldalakat, mint a VDTA Blog (amely a kormányközeli arcok által a Soros-féle Nyílt Társadalom Alapítvány ellentéteként létrehozott Védett Társadalom Alapítvány blogja), vagy éppen a Szilaj Csikó.

A két kormánylap mellett letiltott hat portálból ötről az intézkedésről beszámoló hírből hallottam először. Meglepne, ha akár csak az ukrajnai magyarok körében bármelyiknek érdemi véleményformáló hatása lenne, a tiltás felemelő és ingyen reklámot biztosító hatását ezeknél aligha kell magyarázni. Az Origo és a Demokrata más tészta. Orosz propagandát terjesztenek? De mennyire! Valószínűleg nem úgy, közvetlenül irányítva, mint az RT, de ez a végeredményen nem sokat változtat, utóbbi évfordulójára az orosz nagykövet külön gratuláló levelet tett közzé. Megállította a saját országában ezzel a magyar segítséggel terjesztett orosz propagandát az ukrán kormány? Ugyan.

A magyar kormánypárti média minden, közélettel foglalkozó kiadványa eltérő vérmérséklettel, de egy oroszpárti, vagy minimum az oroszokkal szemben igen megengedő hangnemet üt meg, és rendre visszhangozza az orosz narratívákat.

Ha ennek komolyan gátat szabnának, ahhoz be kellene tiltaniuk Ukrajnában több tucat magyar nyelvű médium online megtekintését, illetve sugárzását, köztük a piacvezető magyar kereskedelmi csatornáét és a magyar közszolgálatinak nevezett médiáét is.

Cserébe adtak a magyar kormánynak egy számukra remek, nekünk borzasztó precedenst. Mármint precedenst a precedensteremtésre. „Magyarország a viszonosság elvét követve a mai napon tükörintézkedéseket vezet be ukrán hírportálok ellen, így azok Magyarország területén nem lesznek elérhetők. Nem hiszem, hogy sokan olvasnák az ukrán Pravdát vagy akárcsak vágynának rá. Egy szuverén országnak azonban arányos választ kell adni a teljesen indokolatlan támadásra” – egyebek mellett — az ukránok érvelését is vitatva —ezzel jelentette be Gulyás Gergely kancelláriaminiszter, hogy a magyar hatóságok 12 ukrán hírportált elérhetetlenné tesznek Magyarországon. (Kedd fél 12 környékén ezekből egy még bejön, kettő néha igen, néha nem. VPN-nel egy kivételével az összes látogatható.)

Vagyis egyértelművé tette, hogy kizárólag egy válaszlépésről van szó. Még csak a látszat szintjén sem igyekezett azt a narratívát építeni – tőlük egyébként szokatlan módon –, hogy erre valójában azért van szükség, mert ezek a portálok ukrán propagandát terjesztenek, amely sérti a szuverenitásunkat, és így tovább.

Ezzel a legnagyobb baj csak az, hogy a más ország ellen hozott szankciónak nem a saját országunk polgárait kéne korlátoznia!

Ha egy ország kitiltja a magyar diplomatákat, akkor arra az szokott lenni a válasz, hogy mi nem engedjük meg más országok diplomatáinak, hogy Magyarországra jöjjenek, nem az, hogy pluszban még több diplomatát tiltunk ki tőlük, esetleg elvesszük a diplomaták telefonelőfizetését.

Követed már a Facebook-oldalam?

Csekkolom

Értsük jól: a magyar internetezők szabadsága pusztán diplomáciai üzengetés céljából lett korlátozva.

Még csak nem is valami rendkívüli veszélyre való hivatkozással – ahogyan a szabadságkorlátozó intézkedések általában kezdődni szoktak –, kizárólag azért, hogy odaszúrjanak ezzel egy másik országnak, válaszlépésként. Mintha egy kicsit Gulyás is érezné ennek visszásságát, ezért rögtön bagatellizálni igyekezett a korlátozást azzal, hogy úgy sem akarja senki ezeket a portálokat olvasni. (Miközben, ahogy azt Rácz András Oroszország-szakértő kiemelte, az nyolcelemű ukrán tiltólistánál nem csak hosszabb a magyar, de lényegesen jelentősebbek a portálok is, amelyeket érint.)

Mindezt az a kormány vezeti be, amely a fent idézett kritikával illette a háborús agresszor Oroszország propagandamédiájának blokkolását, és amely médiájával egyetemben rendre bírálja, hogy a háborús állapotban lévő Ukrajnában korlátozzák a sajtó szabadságát. (Ami valójában leginkább oroszbarát médiumok betiltását, illetve az orosz támadásokról készült felvételek közzétételének korlátozását jelenti.) Miközben ezek mögött legalább valós indok áll, szemben az ő üzengetésre használt szabadságkorlátozásukkal.

Mi lesz a következő? A kormány összeveszik a britekkel és blokkolják a Guardiant meg a BBC-t? Itt idézném vissza, amit korábban írtam a szabadságkorlátozó szabályokról: fontos, de nem elég azok hatékonyságáról vitázni, hanem meg kell vizsgálni azok jogosságát, indokoltságát. Jogos és indokolt a magyarok internethasználatát diplomáciai üzengetés céljából korlátozni? A válasz egyértelműen az, hogy nem az.

Mindegy is, hogy a jellemzően ukrán nyelvű, blokkolt portáloknak mekkora a látogatottsága Magyarországról. Bár több közülük rendelkezik angol nyelvű tartalommal is, van olyan, amelyik kifejezetten Kárpátaljára fókuszál. Köztük van a második és ötödik legfontosabb ukrán híroldal, amit az ideérkezett menekültek vagy a régebb óta itt élő ukránok jó eséllyel olvasnának, ahogy a magyar sajtó is potenciálisan használhatna. A lényeg, hogy ez egy elfogadhatatlanul veszélyes precedens.

Ha a szuverenitásra és hasonlókra hivatkoznának, azt írnám, hogy a megfigyelési rendszereket is jellemzően először terroristákra vagy éppen illegális bevándorlókra hivatkozva építik ki, hogy utána csak a jogállam, illetve a fékek és ellensúlyok létezésén, annak híján pedig a vezető politikusok mértéktartásán múljon, bevetik-e újságírók, aktivisták, ellenzéki politikusok ellen. Illetve hogy a kormánykritikus sajtót folyamatosan idegen ügynöközö hatalmat vajon mi tartaná vissza, hogy hasonló hivatkozási alappal legközelebb valamelyik magyar hírportál elérését blokkolja?

De itt még erről sincs szó. Engem internetfelhasználóként nem érdekelnek a kormány diplomáciai meccsei. Szabad internetethozzáférést akarok, amit legfeljebb nagyon indokolt esetben lehet korlátozni. Ez nem az.

Nem sokkal később az ÖT csatornán megjelent interjújában továbbment: bevallotta azt is, hogy a kötcsei terv arról, hogy a TISZA Párt állítólagos – azóta többször cáfolt – adóemelési terveiről konzultáljanak, konkrétan szembemegy a jogszabályokkal. Ezért számomra szokatlan nyíltsággal még azt is elmondta, hogy a jogászaik éppen azon izzadnak, hogy hogyan ügyeskedjenek úgy, tekeregjék körbe, oldják meg okosba’ azt, amit amúgy jogszerűen nem lehetne csinálni. Erről beszél az ország kormányfője, és az államaparátus alulfizetett dolgozóinak meg Sanyi bácsival be kéne tartatniuk a törvényeket.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Azóta meg is jelent, mit sikerült kijogászkodni, legalábbis az első kérdés. „Egyetért-e Ön azzal, hogy a jelenlegi egykulcsos jövedelemadó-rendszert egy több adókulcsú, többsávos adórendszer váltsa fel?” Idáig még korrekt is lenne a kérdés. Az a nehéz az egészben, hogy a kormányzati cinizmus egyik fő eszköze, hogy dolgokat kontextusából kiragadva igyekeznek úgy beállítani, hogy azokkal nincsen semmi gond. Mert egyébként normális esetben teljesen rendben lenne, hogy egy kormány megkérdezi az embereket az adókulcsokról. De most nem normális eset van.

Lassan egy hónapja folyamatos kampány zajlik egy pároldalas papírfecniből írt névtelen cikkre alapozva, a kormánymédia katonás rendben ismételgeti a „Tisza-adó” szókapcsolatot, az utcát ellepték az ezt sulykoló plakátok, és még egy kalkulátort is összeraktak a fiktív adótervek alapján. A kormányoldal ugyanis – a „nem lesz gázáremelés”-re és más hasonló esetekre hivatkozva – lényegében nem hiszi el a cáfolatot. Persze láttunk már olyat, hogy politikusok hazudnak, de ha a Tisza más adópolitikát is folytatna, mint amit most állít, ugyan miért annyira biztosak abban, hogy annak ezek a valaki által egyszer papírra vetett számok lesznek az alapjai? Innentől a kérdés hitvitává válik, amibe nagyon nehéz észérvekkel beszállni.

A konzultáció pedig ebben a kontextusban természetesen nem fair. Az ugyanis valójában a Tisza állítólagos terveiről szól, még ha ezt így nem is írhatták bele, ahogyan azt Orbán Viktor elmondta. Ehhez pedig már instant megfejtés is jár: a többkulcsos adó feltétlenül rossz. (Ha valakinek nem lenne egyértelmű, a körítés is arról szól, hogy tiltakoznunk kell az adóemelés ellen.) De ha valakinek ez nem lenne elég: íme, a válaszlehetőségek:

• Igen, szükség van a magasabb adókra, hogy legyen miből támogatni azokat, akik nem dolgoznak

• Nem szabad megváltoztatni az egykulcsos rendszert, alacsonyan kell tartani a munkát terhelő adókat.

Nos, én alapvetően nem vagyok az egykulcsos adó ellen, szerintem a magasabb jövedelem komolyabb adóztatása rombolja a morált azáltal, hogy bünteti a sikert. Ahogyan azt az érvet is jogosnak tartom, hogy elősegítheti az adóelkerülést (ahogyan az EU-rekorder magyar ÁFA és a magas jövedéki adó melegágya a feketepiacnak). Ugyanakkor egyrészt szerintem bizonyos jövedelmi szint alatt csökkenteni kéne az szja-t, akár adómentessé tenni a minimálbért. Másrészt abszolút megvannak az érvek a többkulcsos adózás mellett is, elvégre sokan azt egy igazságosabb és arányosabb közteherviselésnek tekintik, nem véletlen, hogy az EU-ban csak három országban van rajtunk kívül egy adókulcs.

A kérdésből azonban nem derül ki, hogy ezt a teoretikus többkulcsos szja-t hogyan képzeli el a kérdező. Csökkenne ezáltal az áfa? Vagy az egészet a munkanélküliekre fordítanák? Hogyan, tovább járna az álláskeresési járadék? Vagy továbbra is három hónapig, de magasabb összeggel? Esetleg a munkanélküliek átképzésére fordítanák?

De igazából ezek álnaiv kérdések, hiszen nyilvánvalóan a „legyen miből támogatni azokat, akik nem dolgoznak” hergelésből került bele. Ez a megfogalmazás azt sugallja, hogy a lusta, erőfeszítést nem tevő embereket kellene eltartani, ezt nyilván nem fogják széles tömegek beikszelni.

Így nem lehet az adókulcsokról sem értelmes vitát folytatni. A kormány ezzel csak ugyanazt éri el, mint más olyan témáknál, amelyekre kampányt épített – migráció, transzneműek, ukrán EU-csatlakozás –, hogy csak az őrjöngés maradjon. Az értelmes érveket túlharsogják a kampányszlogenek. Ha valaki csak árnyalni meri a kötelezően támogatandó álláspontot, az automatikusan a rossz oldalra kerül, aki tönkre akarja tenni a magyarokat. Pedig ezen kétbites, leegyszerűsítő kampányok mélyén valódi dilemmák és társadalmi kérdések állnak, amelyet meg kellene vitatni, épp ez a legdühítőbb az egészben.

A megosztó-gyűlöletkeltő kormányzati kampányok elleni vasárnapi tüntetésen be lehetett küldeni, ki milyen plakátokat szeretne látni ezek helyett. Az olyan ötletek, mint hogy kerüljenek az olvasást népszerűsítő üzenetek, vagy éppen nagymamák receptjei az utcákra, kedvesek.

Ám én inkább amellett tenném le a garast, hogy pár nagyon indokolt kivétellel a kormány ne hirdessen semmit.

Követed már a Facebook-oldalam?

Csekkolom

A koronavírus-járvány kapcsán kiplakátolni, hogy mik a tudnivalók, az közérdekű közlemény. De nem csak a nettó választási csalást megvalósító, a Fidesz üzeneteit visszhangzó kormányzati kampányokkal van gond. Hanem azzal a „sima” pénzszórással is, amikor a kormány oldalas újsághirdetésekben kíván boldog karácsonyt, mintha muszáj lenne folyton valamit kommunikálniuk. Ez nem dolguk, a kormány nem egy multicég, amelynek fenn kell tartania a márkaismertségét, különben a vevők elmennek a konkurenciához.

A frakcióknak, pártalapítványoknak és a kampányra adott állami támogatások miatt a pártkampányok is jelentős részben közpénzből futnak, ráadásul már hivatalosan is költési korlátok nélkül. Szóval úgy gondolom, a nagyon indokolt, tényleg közhasznú információkat leszámítva (ilyen azért nincs kéthavonta) a kormány ne csak politikai propagandakampányokat ne folytasson, hanem lehetőleg semmilyet sem! A poltikai kampányokra pedig legalább olyan szabályok vonatkozzanak, mint a kereskedelmi reklámokra! Vajon mit szólna a versenyhivatal, ha miután a Coca-Cola többször is cáfolta, hogy megdrágítaná a kóláját, a Pepsi mégis ezzel plakátolná tele az országot?

Kiemelt kép: Magyarország Kormánya, Facebook (képkocka)

Pont ilyen abszurd az a struccpolitika, amikor valaki szerint a bérek eltitkolása – a kollégák elől és az álláshirdetésekben – a megoldás a bérfeszültségek elkerülésére, és ha egy munkahelyen a dolgozók megbeszélik, ki mennyit keres, az kezelhetetlen konfliktusokat okozna.

Ha az élet bármely területén igazságtalan hátrányt okozunk valakinek, egy hosszabb távon fenntarthatatlan taktika abban bízni, hogy majd az információk eltitkolása kezeli a helyzetet. Ha egy munkahelyen indokolatlanok a bérkülönbségek, mert azonos vagy nagyon hasonló munkát végző emberek fizetése markánsan különbözik, akkor bizony az ezt az információt ismerő vezetők joggal számítanak arra, hogy az alulfizetett kollégák dühösek lesznek, ha erre ráeszmélnek.

Ám nonszensz, ha erre azt a megoldást találják ki, hogy akkor lőjük le a rossz hír hozóját! Szankciókkal, horribile dictu kirúgással fenyegetni valakit azért, mert egy kollégájával megosztott egy számot őrület. Már csak azért is, mert nincs az az autoriter vasszigor, amely tökéletes sötétségben tudja tartani a dolgozókat: iparági felmérések, bérsávos álláshirdetések vagy végső soron a KSH nettó mediánbér-adata mindenképpen ad egy fogódzót.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Gyakori elképzelés, hogy a rosszabbul kereső kollégák a nagy szembesülés után majd a jobban kereső munkatársaikra fognak haragudni. Elképzelhető, hogy egy kevés tapasztalattal rendelkező, mondjuk pályakezdő dolgozónál ez így lenne, de úgy gondolom, minimális szakmai tapasztalattal a többség belátná, hogy a bérezés nem egy zéró összegű játszma, ha valaki kevesebbet keres, más nem kap automatikusan többet. Ezért abban az esetben, ha indokolatlan, igazságtalan bérkülönbségek vannak egy munkahelyen, az egyetlen megoldás azok kiegyenlítése.

Az egyetlen elfogadható bértranszparencia-korlátozás pedig az, ha a cégvezetés pár hónapnyi időt kér a a helyzet felismerése és a különbségek megnyugtató megszüntetése között.

Teljesen más a helyzet, amikor a bérkülönbségek indokoltak. Ha az alapbéren felül bizonyos világosan kijelölt teljesítménymutatók elérésével kap valaki jutalékot, bónuszt és hasonlókat, a feltételek pedig mindenki számára azonosak, akkor a helyzet tiszta. Azzal is lehet érvelni, hogy az eltérő munkaköröket a munkaerőpiac másként árazza be, így bizonyos munkát végzőknek többet kell fizetni, hogy ne menjenek el máshova.

Ha ez valós adatokon alapszik, akkor ezzel szintén ki lehet jönni a fényre. Nyilván kellemetlen azzal is szembesülni, ha az ember tiszta és átlátható szempontok miatt keres kevesebbet, de ezért aligha jogos számonkérni bármely cég vezetését. Egy-egy ilyen keserű ébredés után legfeljebb az ember kidühöngi magát, majd eltönti, hogy munkahelyet vagy munkakört vált, mert bár a keretek korrektek, ő nem ebben tud jól érvényesülni.

Minden, a bértranszparencia elvét ellenző cégvezetőnek egyetlen kérdést kell tehát feltennie magának: van-e akár csak egy olyan kolléga is a cégnél, akinek a bére igazságtalanul különbözik másokétól.

Ha van, ezt azonnal rendezni kell. Ha nincs, akkor nincs gond sem. Hiszen ebben az esetben a cégvezetésnek nem kell semmi újat feltalálnia, elég a meglévő bérezési mechanizmust érthetően elmagyarázni a dolgozóknak, egyébként pedig gond nélkül nyíltak lehetnek a fizetések az álláshirdetésekben és a kollégák előtt.

Summa summarum, bértranszparenciát minden munkahelyen!

A jó hír pedig az, hogy a helyzetet rövidesen meg is oldhatja egy Magyarországon is hamarosan életbe lévő EU-s irányelv. Ennek értelmében még a 100 fő alatti vállalatok sem tilthatják már meg, hogy beszéljünk a keresetünkről, ezzel pedig az átláthatóság fölényes győzelmet arathat!

Végül egy kiváló videó a témában egy remek műsorból:

A kiemelt kép illusztráció, forrás: Redd Francisco, Unsplash. Ez az írás ide kattintva angolul is elérhető. Az EU-s irányelvről is szóló bekezdést az élesítés után pontosítottam.

De akkor nézzük, mégis mi baja lehet egy fiatalnak ma a rendszerrel! A magam nevében tudok csak beszélni persze.

• Az oktatás állapota: még a jobb iskolákban is gond a tanárhiány, a tankönyvek ingyenesek ugyan, de a választékot beszűkítették, a változásokról nincs egyeztetés, a tananyag és az egész felfogás nem naprakész, a nemzetközi felmérések szerint rosszul teljesítünk, pedig ha 2010 környékén elindítottak volna egy érdemi reformot, már látnánk az eredményét.

• Egészségügy: az oktatáshoz hasonlóan lutri, hogy egy remek állapotban lévő kórterembe kerülsz vagy egy olyanba, ahol omladozik a vakolat, noha ugyanazt a tb-t fizeted.

• Az infláció az egekben.

• A nemzetközi megítélésünk a béka segge alatt, Nyugaton tényként kezelik, hogy az országunk vezetése orosz érdekeket szolgál, de minimum mi vagyunk a leginkább oroszpárti EU-tagállam, a Hungary címke alatt megjelenő cikkek alatt a kommentek jelentős része arról szól, hogy mikor vágnak már ki minket az EU-ból. A kormány ahelyett, hogy tényleg indokolt esetekben erélyes érdekérvényesítést folytatna, sokszor teljesen indokolatlanul (valami random orosz oligarchát vegyünk le a szankciós listáról, mert ez kétségbevonhatatlanul a magyar érdek…) széttrollkodja az uniós döntéshozatali folyamatokat, mire már akkor is ferde szemmel néz rá mindenki, ha indokoltan tiltakozna valamiért.

• A közélet színvonala a béka segge alatt, ami természetesen nem egy egyszemélyes bűn, de a kormány mindent megtesz azért, hogy lerohassza. Valós kérdéseket (migráció, transzneműek, háború stb.) addig hiszterizál, míg teljesen elleheteleníti az értelmes párbeszédet és csak az őrjöngés marad.

• A demokratikus intézmények kiüresítése: népszavazást kezdeményezni majdnem lehetetlen, az állami médiából leplezetlen pártpropaganda ömlik, amivel rendszerszinten a médiahatóság nem kezd semmit (kiosztanak egy eseti büntetést, mert Fidesz kampányhirdetést adtak le egy az egyben a híradóban, de nem teszik fel a kérdést, hogy hogyan jutottunk el idáig), a köztársasági elnök intézménye egy rossz vicc.

• A nemzetközileg az egyik legmagasabban jegyzett egyetemünk elüldözése Budapestről, a felsőoktatás kiszervezése a haveroknak, és időnként politikai alapú vegzálása.

• Folyamatos gyűlöletkeltés és uszítás, emberek megbélyegzése és vegzálása élhető környezet megteremtése helyett.

• A környezetvédelem ignorálása lényegében minden szemponttal szemben (haveri „vállalkozók” építkezései, akkugyáras projektek stb.).

• A jogállamiság leépítése, értsd: kiszámítható és mindenkire azonos módon vonatkozó törvénykezés helyett személyre szabott jogszabályok (pl. Lex Dézsi, Lex Rácz Zsófia) és másoknak szigorú törvények alóli kivételezések (nemzetstratégiai jelentőségű ügyletek – például a versenyhivatal vizsgálata alól Orbán Viktor aláírásával (!) kivont KESMA-fúzió és nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházások).

• A gazdaság folyamatos rángatása, a verseny ellehetetlenítése bizonyos szektorokban (dohányboltok, e-naplók, a már említett tankönyvek, meddőségi kezelések, lakossági energiaszolgáltatás, lassan a távközlés is).

Így első blikkre ennyi. Szerintem ezek bőven indokolnak valamilyen rendszerellenes skandálást, a megfogalmazás, a stílus ízlés dolga.

(Kiemelt kép: Köles Mihály, Unsplash)

Az alábbi szöveget még 2020-ban írtam, és a rövid ideig működő Medium-felületemen jelent meg. Azonban itt jóval kevesebben olvashatták el, mint ahányan itt követnek, emellett a Pride betiltása kapcsán ismét előkerül az érvelés, miszerint a felvonulásra azért nincs szükség, mert a szexualitás magánügy, így relevánsnak érzem ezt most, némileg szerkesztve, aktualizálva újraközölni.

Gyakran elhangzó vélemény a Pride, vagy éppen a szivárványos zászlók kihelyezése kapcsán, hogy „én elfogadó vagyok a melegekkel szemben, de ez maradjon magánügy”. Nos, egy ideális társadalomban tényleg az lenne, csak sajnos ez a kérdés jó régen közüggyé lett emelve.

Azonban ezt nem az ellenzék, nem a civil jogvédők tették meg, hanem maga a magyar állam. Hozott ugyanis egy sor olyan törvényt, amelyben feketén-fehéren le van írva, hogy őket bizony érdekli, ki kivel bújik ágyba.

Önmagában fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy az államnak jogszabályban kell részletesen definiálnia, mi számít családnak és mi nem. Senki nem a jogtárat bújja, amikor családalapításban gondolkodik, és bár tudom, ahhoz vagyunk szokva, hogy állam bácsi életünk minden területét szabályozza, úgy érzem, erős szereptévesztésbe ment át, amikor szűken leírja az Alaptörvényben, mit tekint családnak. Férfi, nő, mert ő nekik lehet gyerekük. Aha, akkor egy meddő heteró pár nem család? Egy gyermekét egyedül nevelő szülő nem család? Vagy a nagymamával együtt? Esetleg bármi egyéb felállásban, vele lakik egy unokatesó, mit tudom én. Tényleg szükséges ezt törvényben keretezni?

Na, de ez még csak ilyen elméleti okoskodás lenne, ezen maximum öltönyös figurák elvitatkoznak a tévében, ha még van rá fórum. Az viszont ennél sokkal eklatánsabb példája a közüggyé emelésnek, ahogyan kizárta a homoszexuális párokat a polgári házasság intézményéből. Mindazonáltal érthetetlen és védhetetlen ez a döntés, hiszen egy közpénzből működtetett dologról van szó és igazából védhető érvet nem lehet fölhozni mellette.

Az, hogy az egyház nem így csinálja, ebből a szempontból irreleváns, hiszen az egyházi esküvő esetén kevés kivétellel nem lehet válni, a polgárinál pedig igen, tehát már most bőven külön van választva a kettő, semmi baja nem lenne az egyházi esküvők tartásának, ha bevezetnék a házassági egyenlőséget. Meg is tették egy csomó, komoly vallásos hagyományokkal rendelkező országban, nem omlott össze a társadalom, nem tiltották be a vallásokat, semmi eget rengető nem történt azon túl, hogy a társadalom egy szelete végre nincs kirekesztve.

Szóval itt az állam egyértelműen közüggyé emelte a szexuális orientáció kérdését azáltal, hogy megszabta: az azonos nemű pároknak nem jár házasság attól az államtól, amelynek ők is adófizető polgárai.

(Ne jöjjön senki azzal a baromsággal, hogy ellenkező nemű személlyel házasodhatnak, ha egy lisztérzékenynek reggeltől estig kiflit adsz, az is éheztetés.) Majd egy sor másik törvénnyel is ugyanezt tette, amely során bár a nem heteroszexuális párok bejegyzett élettársi kapcsolatot létesíthetnek, nincs megoldva a névfelvételük, vagy éppen ha mondjuk egy leszbikus pár egyik tagja ha azt hazudja, hogy szingli, örökbe fogadhat, ha elmondja, hogy barátnője van, akkor lényegében nem.

Aki pedig azzal érvelne, hogy ezek régóta fennálló törvények nagyobb részt: ez az Orbán-kormányt nem igazán szokta zavarni. A könyvek lefóliázása pedig például már az ő alkotásuk. Amely ismét közüggyé emelte a szexualitást azzal, hogy bizonyos orientációjú emberekről szóló történetek terjesztését korlátozta. Emellett Orbánék nem csupán meghagyták az azonos neműek házasságának korábban is meglévő tilalmát, de még külön az Alaptörvénybe is beemelték, mint kívánatos, helyes állapotot.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Természetesen ezekben az esetekben nem maga a szexualitás megélése lett közüggyé emelve, ami valóban magánügy. Én legalábbis nem láttam még olyan momentumos vagy pride-os rendezvényt, ahol a Kámaszútrából olvastak volna fel, és az Alaptörvény sem ilyesmiről rendelkezik. Sokkal inkább az a helyzet, hogy a szexuális orientáció egy újabb olyan tulajdonság, amelyről noha nem tehet az ember, nem a saját döntése, az alapján az állam kötelező érvényű törvényei sokakat diszkriminálnak.

Ez pedig már egyértelműen közügy. Nem az, hogy ki mit csinál az ágyban, hanem hogy kit miért különböztetnek meg hátrányosan a törvények. Ha holnap az alapján lesznek emberek kirekesztve, hogy milyen kólát szeretnek, ez is közügy lesz. De akkor sem az italok ízéről fogunk vitázni a tévében, hanem a jogegyenlőségről. Akinek tehát nem tetszik, hogy a szexuális orientáció közügy lett, az a kormánynál reklamáljon, ne az ilyen kirekesztő jogszabályok ellen tiltakozóknál.

„Az rendeli a nótát, aki fizeti a zenészt. / Ismerős ez a régi közmondás, $rácok?” – írta egy önleleplezésnek is felérő lakonikus Facebook-posztjában a megafonos Apáti Bence. Korábban írtam már hosszabban arról, hogy a NER azt, hogy meg sem próbálja integrálni az ellenvéleményeket a döntéshozatalába, azzal a nárcisztikus önámítással próbálja leplezni, hogy minden kritika szerzőjét ügynöközi, bolondozza, gyurcsányistázza. Azonban az autokrata törekvésekben egészen új szintet elérő, átláthatóságinak hazudott cenzúratörvény kapcsán érdemes egy picit komolyan végiggondolni ezt a narratívát.

Tényleg azt sugallják ezzel a keretezéssel, hogy fel sem merül bennük, hogy amikor egy szakmai tömörülés, egy kamara, egy civil szervezet, egy helyi közösség tiltakozik egy-egy döntésük ellen, az nem azért van, mert bár egyébként nem tennék, sőt egyetértenének vele, a brüsszeli/Soros-féle összeesküvők behálózták és lefizették őket, hogy valódi akaratuktól eltérően cselekedjenek, hanem mert őszintén és hitelesen, a nemzet teljes jogú tagjaként egyszerűen nem értenek egyet valamivel.

Ugyanígy mintha az is elképzelhetetlen lenne számukra, hogy a Telex, a 444 és a többi kritikus lap, ha nem nyert volna el párszor némi támogatást nemzetközi pályázatokon, akkor sem zengene KESMA-szintű hozsannákat a rendszerről. Nyilván a saját működésükből indulnak ki, hiszen a Fidesz médiabirodalma és álcivil-hálózata valóban úgy működik, hogy beletolnak temérdek – jelentős részben adófizetői – pénzt, és rendelik a nótát.

Csak hogy ahogyan a Pride esetén, ha komolyan gondolják, hogy propagandával meg lehet változtatni valaki szexuális orientációját, akkor elég lenne erőteljes heterópropagandát tolniuk, és várni a hatást, itt is bepróbálkozhatnának. Ha tényleg azt gondolják, hogy ezek a szereplők ezért írják azt, amit, akkor írjanak ki pályázatokat bőkezű támogatásokra a független sajtónak és civileknek, majd próbáljanak meg nótát rendelni.

Iszonyatosan nagy pofára esés lenne egy ilyen kísérlet.

Ezek a szereplők ugyanis, ha belemennének egy ilyen pályázatos történetbe egyáltalán, azt mondanák: szívesen fejlesztik az eszközparkjukat, készítenek videós projekteket, nemzetközi együttműködéseket és hasonló extrákat pályázati pénzből, de a tartalomba nem engednek beleszólást. Ezt talán valójában ők is tudják – legalábbis a megafonos őrjöngő kiskatonák szintje fölött –, és leginkább ez bánthatja őket. Szeretnék tőlük is rendelni a nótát, azzal pedig nem nagyon tudnak mit kezdeni, aki saját kottából dalol.

Nehéz megmondani, mi lehet ezen kívül a fejükben. Az biztosan nagyon dühíti őket, hogy minden felvásárlás, bezárás, megszállás, a reklámpiac kommunisztikus torzítása, adatok ki nem adása, kérdések meg nem válaszolása ellenére továbbra is vannak kifejezetten sikeres és népszerű, független lapok ebben az országban. (A legszórakoztatóbb, amikor a hatalmas médiaellenszelüket azzal bizonygatják, hogy mivel ezek cikkei színvonalasak, ezért ezeket döbbenetes módon jellemzően többen is olvassák, mint az udvari üzenőfüzeteket.)

Elég életszerű, hogy a kritikus hangok elhallgattatásával próbálnák menteni a népszerűségükből még menthetőt — minél több tükröt szerelek le otthon, annál kevésbé szembetűnő, hogy elhíztam. Esetleg az ukrán ügynökökkel való riogatás szolgálhatja a tábor egyben tartását még, azt nem tudom, hogy új szavazót remélnek-e tőle, elvégre aki fogékony az ilyesmire, azt valószínűleg már a sorosozásnál megnyerték maguknak.

Emellett, ha idevesszük az ellenzék, konkrétan a Tisza ügynöközését is, akkor az is felsejlik, hogy egyre kétségbeesettebben kell magyarázniuk, miért nem tartanak minket, velük nem mindenben egyetértő, értük nem kritikátlanul rajongó magyarokat a nemzet részének.

Hiszen egyre inkább úgy tűnik, a magyarság többsége az, akit figyelmen kívül hagynak.

Mivel nem lehet beismerni továbbra sem, hogy maximum a saját szavazótáborukat képviselik – bár őket sem feltétlen, szerintem a fideszesek jelentős része is többet költene például a nagy ellátórendszerek rendbetételére, csak ilyen nemzeti konzultációt elfelejtettek tartani –, muszáj átkeretezni azt, hogy egy konszenzuskereső, az ellenvéleményeket integrálni igyekvő demokrácia helyett miért a többség diktatúráját művelik, méghozzá egyre agresszívebben és gátlástalanabbul.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Tudom, nem szabad az ilyesmire reagálni, mert szándékos provokáció, de itt van ez a videó. A világ pénzével kitömött kormányzati felszopószervezet vezetője a kormánymédia egyik leágazásában “liberális könnyeken” élcelődik. Ez a természetesen a trumpistáktól lopott mém – más megfogalmazásban, FAM után ironikusan mémelődve “csak visítsanak a libsik” – azt jelenti, hogy

a másfél évtizede szinte végig teljhatalommal uralkodó hatalmi elit azzal kérkedik, abból gyárt identitást, hogy ahelyett, hogy megpróbálná meghallgatni és integrálni a liberális, baloldali és egyéb, tőlük különböző polgártársaik véleményét is, őket nem csak totálisan leszarja, de még szándékosan hergeli is, nekik direkt keresztbe tesz.

Na, most ez a nemzet tagadása. A nemzetbe ugyanis mi, magyar libsik is beletartozunk. Egy elvileg nemzeti kormány pedig sohasem juthatna el oda, hogy beszélő fejei azt ragozzák, mekkora faszagyerekek, amiért az egész kurzusuk leszarja több millió magyar ember véleményét. Mivel ez azért elég látványos kontrasztban áll az állítólagos nemzeti jellegükkel, ezért fontos mindezt ideológiai síkra terelni. Nem simán más magyarok azok, akik ellenvéleményének ignorálásából identitást faragnak, hanem woke-ok, liberálisok, ügynökök, lopakodó óbaloldaliak és így tovább.

Sajnos aligha lesz hamarabb tarthatatlan ez a kognitív disszonancia, mint amilyen hamar válik igazán élhetetlenné ez az ország, ha így folytatják. Azt pedig csak remélni lehet, hogy egy Magyar Péter által vezetett kormány meg tudja majd haladni az egyszemélyes döntéshozatal mellett a többség diktatúráját is. Bár a “nincs jobb, nincs bal, csak magyar” a hagyományos politikai oldalak jelentőségének drasztikus csökkenésével sem feltétlen igaz, jól hangzóan ebbe az irányba mutat. Csak közben a kormánykritikus sajtó tónibérencezése egy-egy kritika után meg az ellenkezőbe.

A következő egy év biztos nehéz lesz, utána majd meglátjuk. De ha ez a rendszer marad, akkor bízni sincs miben, hogy a nagy képet tekintve jobb lesz a helyzet.

Mindenesetre ez az eset úgy botrányos, hogy valójában nem igazán lesz gyakorlati következménye. Ha egy pillanatra eltekintünk a jelenlegi kétharmados helyzettől, akkor egy országgyűlési képviselő nem önmagát, hanem a szavazóit képviseli. Tehát amikor a fideszes többség képviselőket tilt ki a parlamentből, valójában választópolgárokat tilt ki a törvényalkotás folyamatából. Teljesen nonszensz, ex lex állapot, amikor valakinek érvényes országgyűlési képviselői mandátuma van, de nem járhat be a parlamentbe. Valakitől vagy vegyék el a mandátumát, és kelljen delegálni helyette mást, vagy engedjék be, ne maradjon meg félúton!

Ami miatt viszont nagy hatása mégsem lesz mindennek, az az, hogy a Fidesz valójában az ellenzéki szavazópolgárokat már régen kirekesztette a törvényhozásból. Azzal tette ezt meg, hogy elkezdte azt a gyakorlatot, melynek során az ellenzéki módosítókat, javaslatokat lesöprik, a fideszeseket pedig minden ellenvéleményre fittyet hányva átverik kétharmaddal.

A demokrácia ugyanis normális esetben nem a többség diktatúrája. A demokrácia egy vitázó, konszenzuskereső rendszer, ahol az ellenzéki véleményeket akkor is igyekeznek a hatalmon lévők integrálni a törvényalkotásba, ha kétharmaduk van.

Ahol a lakossági vélemények begyűjtése nem arról szól, hogy egyoldalúan feltett kérdésekre helyeslést gyűjtünk, hanem a valós dilemmák megvitatásáról. Ahol nem az a jellemző, hogy az ellenzékiek jelentős része tüntetéseken egy-egy törvény azonnali visszavonását kell, hogy követelje, mert egy ennyire megosztó törvényt nem szavaznak meg.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

Magyarországon viszont a kétharrmad árnyékában az ellenzéki képviselők parlamenti szavazata, ezáltal pedig az őket megválasztók véleménye sajnos nem számít a hatalmon lévőknek, ahogyan a törvényhozáson kívüli parlamenti funkciók területén is erősen csorbították a lehetőségeiket. Ezek mellett egyrészt nem meglepő, és aligha elítélendő, ha a tiltakozás egyéb formáihoz folyamodnak a képviselőink, másrészt viszont Hadházy Ákos és öt momentumos képviselő kitiltása a parlament épületéből a gyakorlatban már valószínűleg kevés következménnyel jár.

Szimbolikusan viszont egy újabb állomásnak tekinthető, melynek során egy viszonylag elketyegő demokráciából eljutottunk oda, hogy tőlünk nyugatabbra már megint csak néznek, hogy oh, my gosh, mi a búbánat folyik megint a félperiférián.

Mindenesetre ne feledjük: a képviselők állandó megbüntetgetése valójában a szavazópolgárok fenyítése. Közben, bár korábban a többség jellemzően kerülte, hogy az ellenfél választóit minősítgesse, mára már ez sem tabu, egyre kevésbé titkolják, hogy mennyire bajuk van az ellenzéki szavazókkal. Akikből viszont úgy néz ki, egyre több van, így nem kizárt, hogy végső soron a kövéri házmesterkedés is csak újabb szög lesz az ellenvéleményünket ignoráló és kitiltó NER koporsójában. Ideje lenne már.

(A kiemelt képhez felhasznált fotó Catherine Zaidova felvétele.)

Ha nem érkezett volna szürreálisan hisztérikus reakció minderre a kormányoldalról. Csak néhány címet idéznék.

• Cseh Katalin gusztustalanul beletörölte a lábát a húsvétba – Ezeknek semmi sem szent. (Magyar Nemzet)

• Most már a húsvétnak is van egy Grincse (Origo)

• Cseh Katka el akar hervadni (Pesti Srácok)

Atyaúristen. Nem is tudom, melyik a rosszabb, ha ezek a szerzők láttak egy jó alkalmat, amikor őrjöngeni lehet egy ellenzéki politikus irányába, vagy ha tényleg vöröslő fejjel nézték végig a videót, amelyben valaki azt merte mondani, hogy a nőket ne kényszerítsék rá valamire, ami nekik kellemetlen, csak mert az hagyomány. (A komment szekciókból kiindulva egyébként simán lehetséges ez utóbbi is.) Meg szinte látom magam előtt, hogy Kertész Dávid, a Pesti Srácok szerzője mennyire szellemesnek érzi magát, miután a lap Forró drót (!) rovatába megírja a cikkét ezzel a címmel „Cseh Katalin újabb tradícióellenes posztja” miatt.

Önmagában szerintem azt kár is magyarázni, hogy azért, mert valami tradíció, még nem feltétlenül érték. Bár a Cseh videójában említett első éjszaka joga valószínűleg nem létezett, említhetjük a nők szavazati jogának hiányát, esetleg a rabszolgatartást, mint rossz, és szerencsére már meghaladott hagyományokat.

Valódi vagy generált hisztériát letolni, ha valaki megkapargatja a tradíciók átgondolását, már csak azért sem szerencsés, mert valójában ezzel ártunk a legtöbbet azoknak. Akármennyit is dörmög ezen Bayer Zsolt, a világ változik. Ezzel együtt pedig a normák és az elvárások is. Márpedig egy változó világban a ma már eredeti formájában nem feltétlenül elfogadható hagyományokkal két dolgot lehet tenni.

Vagy görcsösen ragaszkodunk az eredeti formájukhoz, kivárva, hogy előbb-utóbb teljesen szalonképtelenné váljon az egész, vagy megújítjuk, és modern formát adunk nekik.

De emellett nézzünk csak meg még pár címet ugyanezen portálokról egy másik témában!

• Az eltörlés kultúrájává fajult a politikai korrektség (Magyar Nemzet)

• Az amerikaiak 80%-ának elege van a politikai korrektségből (Origo)

• Elképesztő siker a politikai korrektség agresszív terrorja ellen küzdő író regénye (Origo)

• Vergődés a politikai korrektség káoszában (Origo)

• Politikai korrektség, avagy a posztmodern diktatúra (Pesti Srácok)

Bizony, ezek az emberek a politikai korrektség elleni szabadságharc élcsapatai, a szólásszabadság felkent papjai. Kivéve, ha valaki:

• bármit mondani merészel a kereszténységre,

• viccelődni merészel a pápával,

• rajzol egy jézusos karikatúrát,

• kritizálni meri a magyar termékeket,

• és mint legutóbb kiderült, kritizálni merészeli a locsolkodás szent és sérthetetlen intézményét.

A lista folytatható lenne, de azt hiszem, érthető így is.

Ez pedig leleplezi, hogy ezek az arcok valójában nem hisznek a véleményszabadságban, francokat érdekli az őket.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.

A PC-vel kizárólag akkor van bajuk, ha az olyasmire vonatkozik, amilyen témákban ők érzéketlenek: melegekre, menedékkérőkre, muszlimokra, és így tovább. Vagyis jellemzően olyan társadalmi csoportokra, akik valóban elszenvednek különböző hátrányokat a világ ezen felén. Ha valaki a homofób poénokat igyekszik megregulázni, fontos számukra a szólásszabadság. Ha valaki meg mer kérdőjelezni egy népszokást, akkor már nem annyira.

Ugyanis miközben mások érzékenységeire érzéketlenek, nekik ugyanúgy megvannak a maguk trigger pointjaik, csak máshol.

Ha valaki ezeket benyomja, akkor amit ezután előadnak, arra ők fordított helyzetben a hópihék hisztije és a libsik visítása tengelyén mondanának valami gúnyosat. Amikor viszont mások érzékenységéről van szó, hirtelen átváltanak PC-ellenes harcosba. Na, ez az igazi képmutatás.

Pedig lehet vitákat folytatni arról, meddig terjednek a szólásszabadság határai. Én egyéniszabadság-párti klasszikus liberálisként azt gondolom: az törvényileg csak nagyon indokolt esetben korlátozható. A holokauszttagadás büntethetősége például szerintem tévút. Aki történelmietlen hazugságokat terjeszt, azzal nem a Büntető törvénykönyv, hanem a történelemkönyv veheti fel a versenyt, ellenkező esetben csak áldozati pózt adunk alusisakos bolondoknak.

Ez viszont nem azt jelenti, hogy mindenfajta stílusú véleménynyilvánítás megfelel az én ízlésemnek. Pusztán a szélsőséges eseteket leszámítva úgy gondolom, ezeket a társadalom kulturális szöveteinek, immunrendszerének kell kezelnie. Ha valaki érzéketlen, nem jelentem fel, legfeljebb nem nagyon keresem a társaságát máskor. Ez a legtöbb esetben szerintem elég.

De akármi is legyen valakinek a véleménye erről a kérdésről: abban legyen következetes!

Aki telesírja a nyilvánosságot, ha valaki bírálni merészeli a locsolkodást, az utána a kettővel későbbi adásban ne adja elő a szólásszabadság élharcosát! Ugyanígy, akik rendkívüli érzékenységgel viszonyulnak minden vélt vagy valós rasszista, kirekesztő utalásra, poénra, azok ilyenkor vegyék figyelembe: nem csak ők tudnak hiperérzékenyek lenni.

Ha néha behelyettesítjük egymás trigger pointjait a sajátjainkkal, mindjárt jobban megérthetünk tőlünk nagyon eltérően gondolkodó embereket az ő érzékeny pontjaikkal. Ami nyilván egyfelől közelebb visz ahhoz, hogy egy közös országban jobb legyen együtt élni.

De végső soron inkább arra emlékeztet: egyszerűen nem lehet állandóan felháborodni.

Ezek a legtöbb esetben nyilván taktikai műdühök. De ha meg is adjuk, hogy egy része valós hiszti: ez az egész nem egészséges. Nem elég, hogy ne akarjuk betiltatni a szerintünk sértő véleményeket, az állandó őrjöngő kiakadásokat is érdemes lenne befejezni.

Ha valaki hetente felszólít valakit a közéletből való távozásra, mert átlépett egy vörös vonalat, akkor ezek a szavak hamar minden súlyukat elveszítik. (Azt hiszem, ez a legtöbb véleményformáló esetében már régen megtörtént.) Amellett pedig, hogy ezzel emberek magukat teszik egyre kevésbé komolyan vehetővé, a közélet is még inkább egy folyamatos őrjöngéssé válik, amiben az értelmes szó egyszerűen elveszik. Pedig például a hagyományok szerepéről a modern életünkben is fontos lenne értően beszélgetni.

A képen láthatóhoz hasonló kötelező jelöléseket, amely például egy termék magas cukor-, illetve kalóriatartalmára figyelmeztet, számos, főleg latin-amerikai országban bevezettek már, a fotó konkrétan egy mexikói kólásdobozt ábrázol. Nálunk ilyesmi kötelező jelleggel – a csomagolást még inkább elcsúfító módon – leginkább a libafos színű, rákos tüdős cigarettásdobozokkal történik.

Mindkét kezdeményezés jelzi: országok vezetése megértette, hogy nem lehet mindent betiltani, ami valamilyen formában kockázatos, illetve ártalmas, ugyanakkor mégis kívánatos jelezni: csak azért, mert valami legális, még nem biztos, hogy kedvező hatásai vannak ránk nézve.

Önkéntes módon emellett már hozzánk is begyűrűztek az úgynevezett Nutri-Score betűjelek az élelmiszerek csomagolásain, igaz, ahogyan a Telex cikke nemrég részletesen leírta, arra a kérdésre ennél kicsit komplexebb a válasz, hogy egy étel vagy ital egészséges-e. Ám, noha arra sem egyszerű egy igennel vagy nemmel felelni, hogy a ChatGPT jó-e, hasznos-e a társadalom számára, mégis létrejött az EU AI Actje, amely az elfogadhatatlantól a minimálisig négy kockázati kategóriába sorolja be a mesterséges intelligenciával működő rendszereket, ezzel szabályozva, hogy mely használati módok tiltottak, vagy szigorúbban szabályozottak, és mi az, amire nincs külön extra reguláció.

Miután többször kritizáltam már a magyar drogszabályozást, illendő leírnom: mit tartanék helyette kívánatosnak.

Nos, leginkább egy, az AI Acthez hasonló kockázati besorolást minden, emberi fogyasztásra szánt termékre, anyagra kiterjedően, beleértve a jelenleg illegális szereket is.

Ezt állami feladat lenne elkészíteni és folyamatosan frissíteni, de azt tudományosan valóban elismert módszertannal és szakértők által kellene összerakni. Egy ilyen kockázati besorolásnak nem kellene arra a komplex feladatra vállalkoznia, hogy megfejtse, mi egészséges, pusztán egzakt kategóriák alapján mindent, amit pontenciálisan emberi fogyasztásra szánnak, kategorizálnia az MI-szolgáltatásokhoz hasonlóan: melyik mekkora kockázatot jelent az emberekre nézve.

Vagyis melyik mennyire necces például elhízás, cukorbetegség, rák, rövid távú mellékhatások, függőség, szervkárosodás, mentális problémák és hasonlók szempontjából, van-e belőle halálos dózis, stb. Ha pedig elkészült ez az adatbázis, akkor el kell kezdeni társadalmi vitát folytatni arról, mely kockázati szint az, ami még engedélyezhető, és milyen feltételekkel.

Természetesen ez azt jelenti, hogy ha az derül ki, hogy vannak alacsonyabb kockázatú, de illegális, és magasabb kockázatú, de engedélyezett dolgok, akkor az ilyen jogszabályokat azonnal felül kell vizsgálni és a következetlenséget meg kell szüntetni.

A magasabb kockázatú termékek esetén pedig — fenntartva a korábbi állításom, hogy börtönbe zárni valakit, csak mert önmagának ártott, erkölcstelen — nem feltétlenül a tiltás lehetne az egyetlen megoldás. Elég lenne az emberek saját felelősségének a deklarálása.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod, de ha esetleg tetszik, meghívhatsz pár jó búzasörre.

🍻 Tetszik, amit írsz!

Amikor a drogszabályozás kapcsán azzal érvelek, hogy aki a négy fal közt önpusztító életet él, de amúgy másnak nem árt, azt nem szabad üldözni, gyakran előkerül az érvelés, miszerint oké, de az állam fizeti az egészségügyi ellátását. Nos, ez a szempont is megjelenhetne egy ilyen társadalmi vitában. Elképzelhetőnek tartom, hogy bizonyos magas kockázatú anyagokat – például, de nem kizárólag jelenleg illegális kábítószereket – hangsúlyozott saját felelősségre lehessen fogyasztani.

Vagyis kizárólag akkor férhessenek hozzá, akik szeretnének, ha először aláírják, hogy abban az esetben, ha emiatt nekik komoly egészségügyi problémáik keletkeznek, akkor annak költségei bizonyos részben őt terhelik.

Ez persze felveti az egész társadalombiztosítás újragondolását: ha a magasabb kockázat költségeit esetleg kirójuk azokra, akik önpusztító életet élnek, akkor miért ne fizessenek alacsonyabb tb-t azok, akik sok energiát fektetnek abba, hogy egészséges életet éljenek? Szóval ez bőven túlmutat önmagán.

Mindenesetre miközben továbbra sem gondolom, hogy a jog feladata az lenne, hogy megvédjen minket a saját rossz döntéseinktől, ha már kötelező piktrogramos jelölőrendszer van arra, hogy egy hűtő mennyire energiahatékony, akkor szerintem abszolút elvárható lenne egy egységes kockázati besorolás mindenre, amit emberi fogyasztásra szánnak. Így értelmes társadalmi vitát lehetne folytatni arról, mi az elfogadható mértékű egyéni kockázatvállalás szintje, és mi kell ahhoz, hogy valaki többet kockáztasson, mint az átlag.

Ezzel végre megszüntethetnénk azt, hogy különböző lobbiérdekek és a megszokás mentén dőljön el, valami legális-e.

Jelenleg ugyanis eléggé úgy tűnik, hogy ez a helyzet, és nem egyértelműen és kizárólag az ártalmassági, kockázati szint alapján dől el, mit fogyaszthatsz szabadon, és miért vihetnek be a rendőrök, ha találnak belőle valamennyit a zsebedben. Jó volna végre hitviták helyett ezt a kérdést is racionális síkra terelni.

Ez a szöveg ide kattintva angolul is elérhető.

Egy rossz, de elviselhető kormány nem oldja meg a sokszor általa okozott problémákat akkor sem, ha sokan emelik fel a hangjukat miatta, de legalább eszébe sem jut még azt a jogát is elvenni a pórnépnek, hogy tüntessen. Az elhíresült „előbb-utóbb megunják, hazamennek”, bődületes cinizmus, de legalább az előző mondat az volt, hogy „lehet tüntetni a Parlament előtt”.

Egy autokráciába hajló, szabadságkorlátozó vezetés pedig nemcsak, hogy nem változtat azokon, amik miatt elégedetlen tömegek az utcára mennek, de még azt a jogunkat is csorbítja, hogy legalább hangosan elmondhassuk, hogy mi nem elfogadható számunkra. Ha elhíztam, dobjuk ki a tükröt! Az ablakon.

Ez jellemzően az emberek jogainak, érdekeinek dupla megsértése, hiszen egyszer fenntartanak egy sokaknak nemkívánatos állapotot – ez esetben a nem heteroszexuális emberek hátrányos megkülönböztetését például a polgári házasságból történő kizárásukkal –, majd még azt is megtiltják, hogy ez ellen tüntessünk.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod, de ha esetleg tetszik, meghívhatsz pár jó búzasörre.

🍻 Tetszik, amit írsz!

Az első Pride-okat 1970-ben rendezték meg, az Outright International Lakmusz által idézett adatai alapján pedig 2023-ban a 193 ENSZ-tagállamból 101-ben tartottak Pride-ot, 61 országban több városban is. (Szerbiában például nincs betiltva.) Ez azt jelenti, hogy világszerte elég sok gyerek látott már Pride-ot, és ha tényleg súlyos mentális károsodást okozott volna mindez nekik, akkor arról azért kellene, hogy legyenek adataink. Ehhez képest a nyilatkozataiban a rendezvényt jellemzően nem éppen dícsérő Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus is arról beszélt nemrég a Mandinernek, hogy a Pride által kiváltott hatásra eddigi ismeretei szerint nincsenek tudományosan megalapozott hatásvizsgálatok.

Az ugyanitt általa elmondottak – mely szerint „Érzelmi hatás szempontjából azonban a szélsőséges ingerek, a szokatlan látvány, a gomolygó emberáradat félelmet, riadalmat válhat ki” – alapján tényleg a 4-es-6-osra sem feltétlenül szabadna felengedni a gyerekeket, egy busójárásról, focimeccsről, és hasonlókról nem is beszélve. Az a mondása pedig, mely szerint az óvodások körében „a Pride előbb generál félelmet, mint vonzalmat”, gondolom, a gyerekeket a meleggé válástól féltő szemmel kifejezetten örvendetes.

Mindenesetre a témáról alapvetően vélemények vannak. A MaltaToday-nek két éve nyilatkozó, a szexuális fejlődésre és a családi kérdésekre specializálódott terapeuták például elutasították a feltételezést, mely szerint a Pride-eseményeknek való kitettség befolyásolná a gyerekek pszichológiai fejlődését, hangsúlyozva, hogy az ilyesmi inkább toleranciára neveli őket.

A lényeg, hogy a kormánypárt nem valamifajta egzakt tudományos alapon, inkább a saját köreiben népszerű félelmekre és előítéletekre alapozva állítja, hogy a gyerekeket védené a rendezvény tervezett ellehetetlenítésével.

Az ilyesmit gyakran fűtik teljesen máshol készült fotók: nemrég a Facebook-oldalamra valaki bekommentelt egy képet, amelyen egy hiányos öltözékű férfi előtt egy ijedt ábrázatú gyerek látható, azt állítva, hogy az egy Pride-on készült, ám egy rövid Google-képkeresés megmutatta, hogy valójában egy angliai zenei fesztiválon.

Persze a gyerekvédelem valójában nem erről szólna. A közoktatás állapotától a gyerekorvosi ellátáson át az állami gondozásban élők helyzetéig a kormánynak valóban bőven lenne dolga ezen a területen, ha az az identitáspolitikai őrjöngésen túl is érdekli. De ahogyan a szabadságkorlátozás keretezését, úgy jó eséllyel annak jogi kivitelezését sem gondolták komolyan. Az Alaptörvény azon passzusát ugyanis, miszerint a gyermekek testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez való joga az élethez való jogon kívül minden más joggal – tehát például a tulajdonjoggal – szemben elsőbbséget élvez, ha tényleg komolyan vesszük, akkor annak alkalmazása szinte végtelen kérdést vet fel. (Ajánlom ezt a beszélgetést 7:30-tól.) Sokkal inkább tűnik ez is egyfajta revolvernek, mintsem valóban átgondolt jogalkotásnak.

Aki pedig abban az illúzióban ringatta magát, hogy mindez kizárólag a Pride-ot éri utol, azt talán felébresztette, hogy még az LMBT+ emberek melletti rendezvény tényleges kinyírása előtt betiltottak egy másik tüntetést. A kábítószerek népszerűsítésének szintén hamarosan gránitba vésett tilalmára hivatkozva a Kétfarkúak szokásos rendezvényét a marihuána legalizálása mellett. Ami azért nonszensz, mert ha legalizálnák a füvet, már jogilag nem lenne kábítószer.

A tüntetéseknek pedig pont az a lényege, hogy egy törvény, egy politikai döntés megváltoztatása mellett álljanak ki. Teljesen abszurd, hogy az egyébként folyamatosan változó törvények pillanatnyi állapota alapján bizonyos jogszabályok átalakítását ne lehessen követelni.

Arról nem is beszélve, hogy a marihuána a világ számos országában legális valamilyen formában, magyarán még az engedélyezés legnagyobb ellenzőinek is el kell ismernie: vitatott kérdés, hogy érdemes-e fenntartani a tiltást.

Itt tartunk tehát most. 2025-ben az Európai Unió egyik országában a békés gyülekezés, az egyik legfontosabb alapjog mellett kell tüntetni. És egyre kevésbé tűnik vad megfejtésnek, hogy nem csak azért, mert a Fidesz így akar mihazánkos szavazókat behúzni, hanem mert esetleg majd klasszikus ellenzéki tüntetésekre is kitalálnak valami passzust, hogy azt éppen miért nem lehet megtartani. Akkor talán majd Magyar Péter is végiggondolja, hogy esetleg bele kellett volna állni a gyülekezési jog melletti kiállásba.

Egyébként pedig, bár szomorú, hogy – bármennyire is ez nem ezt, vagy az előtte lévő EP-ciklusban elvégzett munkájukat minősíti, hanem a Tisza megerősödésének mellékhatása – a Momentum épp azután került az eltűnés szélére, hogy ki merték mondani az L-betűs szót, épp a mostani helyzet mutatja, miért van óriási szükség egy rendes, vállaltan liberális pártra. Nagy köszönet nekik és Hadházy Ákosnak a szervezésért. Jelen állás szerint találkozzunk jövő kedden legközelebb, nyomtatható tábla letölthető innen.

Ilyen volt annak a trumpi koppintásnak a belengetése is, mely szerint az alkotmányhelyettesítő Alaptörvénybe beleírják, hogy az ember csak férfi vagy nő lehet. Nos, a törvények általában nem valóságleíró, hanem előíró funkcióval bírnak, ám ha mégis arra vállalkoznak, hogy képet adjanak valamiről, akkor nem kéne az ország legfontosabb jogi szövegébe olyasvalamit beleírni, amiről egy egyszerű Google-kereséssel kideríthető, hogy a valóság durva leegyszerűsítése.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod, de ha esetleg tetszik, meghívhatsz pár jó búzasörre.

🍻 Tetszik, amit írsz!

Elvégre léteznek interszexuális emberek, akik – idézem a Wikipédiát – „olyan biológiai nemi jellegzetességekkel rendelkeznek, amelyek nem sorolhatóak be kizárólagosan tipikus női vagy férfi kategóriába vagy mindkettőnek megfelelnek”, a számukat bár nehéz megbecsülni, „a legtöbb számítás 0,5-1,7% közé teszi, amely nagyjából olyan gyakoriságot jelent, mint a vörös haj”. Egy ilyen, a legnagyobb jóindulattal is pontatlan állítás nem tesz jót a magyar jog komolyan vehetőségének, azt pedig csak remélni lehet, hogy nem a valóságot akarják a leegyszerűsítő világmagyarázatukhoz hajlítani.

Célzott üzenet az is, hogy ugyan kerekperec ki nem mondta, de több lap értelmezése szerint is utalgatott arra, hogy esetleg betiltanák a Budapest Pride felvonulást. Ez egyrészt nyilvánvalóan a homofób rétegeknek szóló üzenet – ez ismételten lehet egy kísérlet a Mi Hazánk táborának áthozatalára –, másrészt jó eséllyel, ahogyan ezt már máshol is leírták, egy csapda Magyar Péternek, aki nem biztos, hogy bele mer, bele akar állni egy úgymond megosztó ügybe. Önmagában a nem heteroszexuális emberek elleni hergelés, főleg politikai haszonszerzés céljából undorító, de itt ennél jóval többről van szó.

Kontextusnak idézzük fel, hogy J. D. Vance, Trump alelnöke nemrég azzal kavart nagy port, hogy Európa szerinte antidemokratikus lépéseit emelte ki a müncheni biztonsági konferencián! Nos, ezek után vajon mit szólnak ahhoz Orbán tengerentúli harcostársai, ha a magyar kormány tartalmi egyet nem értés okán betilt egy békés gyülekezést? Bár kevés figyelmet kapott, a közel-keleti háború kapcsán volt már arra példa, amikor Orbán Viktor személyesen döntött a rendőrség helyett egy demonstráció betiltásáról. Ráadásul a 2018-ban átírt gyülekezési törvény egy sor gumiparagrafust tartalmaz, amely alapján feltételezésekre alapozva is be lehet tiltani egy bejelentett gyülekezést.

Lehet, hogy ez csak egy újabb provokáció, elvégre a Fidesz nagyon szereti, ha minél több szó esik identitáspolitikáról és annál kevesebb a prózaibb mindennapi problémákról. Az is elképzelhető, hogy a gyülekezési törvény szigorítását tervezik, elvégre valóban vannak olyan politikai tüntetések, amelyek lényegesen több embert kivisznek az utcára, mint a Pride. És nyelvileg nehéz helyzetben vagyunk, hiszen az utóbbi másfél évtizedben elinflálódtak az olyan kifejezések, mint hogy a jogállamiság sárba tiprása vagy durván antidemokratikus lépés.

Ugyanakkor fontos megérteni, hogy a békés gyülekezés nem valami állami kegy, ami attól is függhet, hogy a kormány, esetleg a kormányfő maga elviseli-e a felszólalók beszédeinek tartalmát, hanem az egyik legfontosabb demokratikus alapjog, ami mindenkinek kell, hogy járjon.

Egy demonstrációt, politikai tartalmú felvonulást nem is engedélyeztetni kell, hanem bejelenteni a rendőrségen, akiknek azt – valóban indokolt eseteket leszámítva – tudomásul kell vennie és biztosítania. Vannak fideszes arcok, akik szeretik a jogállamisági kritikákat többek között azzal elütni, hogy lehet tüntetni, ám ez nem a jogállamiság legteteje, hanem a legalapvetőbb minimumkövetelménye.

Az új törvénnyel, amely megkönnyítette egy esetleges betiltás megindoklását, ennek az alapjognak a gyakorolhatósága már bizonyos fokig sérült. Az én megítélésem szerint az is nonszensz, hogy egy külföldi diplomáciai delegáció konvojának útvonalán ne lehetne tüntetni. A jogtipró diktátorok hozzá vannak már szokva, hogy Nyugaton tiltakoznak ellenük – a lelkük mélyén azt is tudják, hogy okkal – és megette a fene azt a nemzetközi kapcsolatot, ami ezen áll vagy bukik. Ugyanakkor az esetek többségében jelenleg ezekkel együtt sem szokott gond lenni a tüntetések megtartásának a lehetőségével.

Nem akarok ötleteket adni, de a fent már linkelt HVG-cikkben idézett jogszabályi részletekből sem nehéz kitalálni, melyiket húznák rá a Pride ellehetetlenítésére.

Ha valamelyik gumiparagrafusra mutogatva valóban betiltják a nem heteroszexuális emberek kirekesztése ellen tartandó békés és általában jó hangulatú felvonulást azért, mert a kormány nem ért egyet annak a tartalmával, az egy újabb antidemokratikus szintlépés lesz.

Bármennyire is elveszítették már az ilyen szavak a súlyukat másfél évtized NER után. Egyébként úgy gondolom, akkor is ki kell menni, ha betiltják. Ha máshogy nem, ösze kell dobni a bírságok összegét.

Néhány idézet a police.hu közleményeiből.

• „Kivonta magát a bűnügyi felügyelet alól egy 14 éves veszprémi fiatal, de nem volt szerencséje, elfogták és újra őrizetbe vették.”

• „A sofőr ezután ki akart ugrani a kocsiból is, de erre már nem volt ideje, mert addigra kollégánk odaért. Pechjére mindezt rögzítette a szolgálati autóban levő kamera is.”

• Cím: Nem jött be a struccpolitika – „A Csongrád-Csanád megyei kábítószertermesztő trió azt hitte, jó álca lesz a madárfarm, de számításuk nem jött be.”

• Cím: Elaludt a helyszínen a részeg tolvaj

• „A rendelkezésre álló adatok szerint B. Ferenc és R. R. 2021. október 19. és október 20. között két autót is ellopott Budapest XXI. kerületében úgy, hogy az egyiket az utcán beindították, majd azzal elvontatták a másikat. Pechjükre egy oszlopnak ütköztek, így az összetört kocsit a baleset közelében elrejtették, a vontatmányt pedig egy hulladéktelepen próbálták meg eladni színesfémként. A szerencse ezúttal is elkerülte őket: az autót nem vették be tőlük, ezért azt szétbontották és elrejtették. A pech-sorozat ezzel sem ért véget a tolvajok számára; a csepeli rendőrök hamar azonosították és 2021. október 22-én Csepelen elfogták a két fiatalt.”

• Cím: Nem volt kiút, saját csapdájába esett az ittas autótolvaj — „Mindenki meglepetésére a kertben találták az asszony autóját, benne egy alvó férfivel, aki feltehetően a sok sikertelen tolatási kísérletben fáradt el. Ugyanis kiderült, hogy a kocsitolvaj olyan részeg volt, hogy a hosszas próbálkozás ellenére sem tudott kijutni az udvarról. A manőverezések során kidöntött egy oszlopot, áthajtott a virágos kerten, majd fel a sziklakertre, ahol több kaspót is összetört, átment egy kertigépen, végül pedig ráhajtott a kukákra, melyeken fennakadt az autó. A járműben és az udvarban is jelentős, több mint 300.000 forint kárt okozott az ügyetlen tolvaj.”

Csak olyan közleményből ötöt dob ki a Google, amelyeknek azt a címet adták, hogy „Nem volt szerencséje” (aki nem hiszi, időrendben 1, 2, 3, 4, 5). Ebből három olyan bűntényről szól, amelyben valamilyen szerencsejáték érintett volt, de az egyik pusztán azon gúnyolódik, hogy egy ittas vezető egymás után kétszer is lebukott.

Ne legyünk álszentek, mondjuk egy pancser betörőn kárörvendeni tényleg vicces lehet, főleg, ha az nevet, akit megpróbáltak megrövidíteni.

Ugyanakkor ez a stílus, ahol nevetséges lúzerekként röhögtetik ki az elfogott embereket, miután nem a 444 ügyeletesének kishírében, hanem a rendőrség hivatalos közleményében szerepel, számomra zavarbaejtő.

Amikor láttam a mostani kommentek körüli felháborodást, az első dolog ami eszembe jutott, hogy amikor a HVG-nél ügyeletben a rendőrségi közleményeket olvastam, akkor időről időre felbukkant már ez a fölényeskedő stílus. Nyilván nem mindig, de azért elszigetelt eseteknek sem mondanám. Az idézett szövegrészek végéről tényleg csak a napszemüveges emoji hiányzik, a klasszikus „eszetlen nagy király vagyok” mémzenéket pedig csak azért lenne bajos betenni alájuk, mert az egyiknek az a refrénje, hogy fuck the police, a másiknak meg az, hogy smoke weed every day.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod, de ha esetleg tetszik, meghívhatsz pár jó búzasörre.

🍻 Tetszik, amit írsz!

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy vajon tényleg szükség van-e embereket azzal megalázni, hogy ország-világ elé kitesszük a videót arról, ahogy alsónadrágban a földreteperik, muszáj-e közszemlére tenni, hogy mennyire giccses lakásbelsők közt találtak egy rakás húszezrest, főleg, ha mindezt mondjuk marihuána termesztéséért kapja az illető, amit a világ jelentős részén már legalizáltak, esetleg azért, mert pénzért szerencsejátékozott állami engedély nélkül. Arról nem is beszélve, hogy van olyan is, hogy az ártatlanság vélelme.

Persze, az arcuk ki van blőrözve, de minden más mehet közeliben, egyenesen a kereskedelmi tévés híradók krimiblokkjába.

Mert idehaza alapvetően a rendőrség munkájának professzionalitása a nagyon kirívó esetek – mint a mostani durva melléfogás utáni önérzetes kioktatás vagy a diákokra fújt könnygáz – kivételével ritkán tárgya a közbeszédnek. És nyilván a bűnözőket mint olyanokat – olykor egy kalap alá véve az erőszakos gyilkosokat azokkal, akik mondjuk maguknak termesztettek füvet vagy adót csaltak – megvetjük, tehát kit érdekel, hogyan írnak róluk és miként bánnak velük, egy ilyennel mégis ki a fene empatizálna, hulljon a férgese.

De talán nem csak ezért nem voltak annyira meglepők azok a kommentek és – bár őszintén drukkolok a kommunikációs gyakorlatuk felülvizsgálatának –,

igazságtalan lenne az állampolgárok lekezelését kizárólag a rendőrség nyakába varrni.

Hiszen kit ne oktattak volna még ki a kormányablakban, hogy rossz papírt adott le, hogy nem látja át kapásból, sőt nem memorizálta rögvest az egész ügyintézési procedúrát, ha nem volt elég gyors, már hívjuk is a következő várakozót és egyébként is menjen kifele, ha fel akarja venni a telefont, miközben egy órát várakozik egy papírra.

Nem is csak az a kérdés, hogy „amint bárki kap akár egy portásfülkényi hatalmat”, azzal visszaél-e, még idáig sem kell elmennünk, egyszerűen, hogy mit tesz ez az attitűdjével. Persze nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni, többször is volt már szerencsém nagyon kedves, készséges emberhez egy kormányablakban és természetesen vegyesboltban is találkoztam már nagyon bunkó eladóval.

Ez esetben mondjuk legközelebb nem megyek oda, a hivatalnál ez nehezebben megoldható. Ezt a nagy cégek tudják is és ha huszonéves diákmunkásokat be is ültetnek mondjuk ügyfélszolgálatozni, az oktatás legelején a fejükbe verik, hogy te a telefonban az egész céget képviseled. Az egy kérdés számomra, hogy az állam mennyire várja el a hatóságaitól és hivatalaitól az emberek tiszteletét. Az viszont nem kérdés, hogy — bár ez túl gyakran igaz a magáncégekre is — ebben semennyire nem jár elől jó példával.

Nyilván a politikai vezetők attitűdje nincs egy az egyben hatással a különböző hivatalokra, vagy legalábbis biztos nem azonos mértékben – én azért mondjuk a rendőrségre és a bíróságokra úgy gondolok, mint a hatalomtól többnyire független entitásokra.

Ám elég hiteltelen lenne, ha mondjuk Gulyás miniszter a kormányinfón azt mondaná, hogy elvárják a tisztelettudó atittűdöt a hatóságoktól és a hivataloktól az állampolgárok felé.

Elvégre a kormányinfó asszimetriája, a szelektíven beengedett, olykor fel nem szólított újságírók, a gyakran hetykén odavetett fél mondatos „válaszok”, a kérdések szándékos meg nem értése, Orbán évente egyszeri kiállása, majd ugyanezeknek az egymondatos válaszoknak az eljátszása mind egyfajta szimbóluma ugyanennek az állami, hivatali arroganciának.

Bár ezt igyekeznek úgy beállítani, mintha egyes lapokkal és újságírókkal lenne bajuk, valójában aki a médiával bunkó, az a nézőkkel, olvasókkal és a nyilvánossággal szemben érzéketlen. De itt se szűkítsük le a képet a kormányinfóra, az összes kamutelefonálás, a válaszok helyett visszaküldött bullshitek, a nem jogilag tökéletesen pontos megfogalmazások szándékos meg nem értése ugyanebbe a mintába illik. És akkor abba még bele sem mentünk, hogy az államhatalom félhivatalos megmondóemberei hogyan dörgölik a pórnép képébe, hogy a mi pénzünkön mennyivel jobban élnek nálunk.

Fontos tehát, hogy a rendőrség vagy mondjuk a különböző hivatalok ügyfélszolgálatai saját hatáskörben eljussanak odáig, hogy tisztelettudó módon kommunikáljanak velünk, de hogy ez a fajta lekezelő stílus ne termelődjön újra folyamatosan, az nagyban függ a mindenkori kormány stílusától és az általuk nagyban befolyásolt politikai kultúrától. Talán rájuk is ösztönzőleg hat a konkurencia közelsége, bár ugye az állami vezetés számára az főszabály szerint csak négyévente jöhet el, míg a kisboltnál minden egyes alkalommal ott van, amikor lemész tejért.

Rengeteg jó érvet fel lehet hozni Orbán Viktor mielőbbi távozása mellett. Igen jelentős befolyt adóbevételek mellett számottevő részt szörnyű állapotban lévő állami ellátórendszerek és ellopott milliárdok, a piaci verseny kinyírása és hülyeségekre kiszórt állami pénzek, e kettővel szoros kapcsolatban a nemzeti valutánk mélyrepülése, a nyugatos Magyarország rozsda által megevett eszménye és a polgári társadalom trikolór hashtaggé züllesztése. Egy bélyeggyűjtő klubban sem egészséges, ha másfél évtizeden át ugyanaz fújja a passzátszelet, hát még egy egész ország államhatalma esetén. Az pedig, ha még az államigazgatásban kiosztott extra juttatásokról is személyesen a miniszterelnök dönt, már abszurditásba hajlik.

Miután a jelenlegi tudásunk szerint 2026-ban kétesélyes választások lesznek, újra elhangzik a rendszerváltás szó, ahogyan emlegetve lett már akkor is, amikor korábban tűnt úgy, hogy nem előre lefutott meccs a demokrácia elvileg főaktusa. Persze a nyomorunkat mutatja, hogy ez alatt sokan olyasmit értenek – a korrupció visszaszorítása, az állami média papagájüzemmódjának megszüntetése, valamifajta politikai sokszínűség elősegítése, nem bohócsipka húzása a fékek és ellensúlyok intézményeire –, amelyek a legalapvetőbb minimumok lennének. Ugyanakkor bármennyire is fontosak ezek, csak részben sejtetik a választ egy égető kérdésre.

Ez pedig az, hogy ha 2026 második felében már nem Orbán Viktornak fogják hívni a magyar miniszterelnököt, akkor azzal együtt meghaladhatjuk-e azt a korszakot is, amelyben a legfontosabb államhatalmi döntések végső soron egyetlen ember mérlegelésén múlnak.

Azt, hogy miért pont Magyar Péter ment ekkorát jelentős részben ugyanazokkal az alapvetően jogos felvetésekkel, amelyekkel az ellenzék eddigi szereplői nemigen voltak ilyen sikeresek, nagyon érdekelne, vajon ő maga megfejtette-e már. Bár az, ami körülötte zajlik, már régen több egy fellángoló hájpnál, nem tudom, hogy ha Dávid Dóra vagy Tarr Zoltán egymagában vidéki fórumot tart, nem kell-e kitenniük a fényképét a hatáshoz.

A Tisza át tudta menteni azt a lelkesedést, amelynek során a pártpolitikába nem bevonódó emberek is kimentek az influenszertüntetésre, ám politikai muníciójuk még mindig mintha egyetlen személyből fakadna. Ha egy ember kezében fut össze minden, az egy közepes nagyságú sörfőzdének is rettenetesen nagy kitettség, hát még, ha a következő választások kétesélyessége egyetlen emberen áll vagy bukik. Aki akármennyire is hasít tudatosan vagy ösztönből, hús-vér ember, korlátokkal és pszichével, amit folyamatosan terhelnek, hátha összerogy a nyomás alatt.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod, de ha esetleg tetszik, meghívhatsz pár jó búzasörre.

🍻 Tetszik, amit írsz!

Már a párt ezen sebezhetősége sem csupán az ő bajuk, hanem mindenkié, aki kormányváltásról fantáziál, elvégre a többi párt gyakorlatilag megszűnt. Ennél azonban nagyobb gond, hogy egy kormányváltás után mennyire fognak ugyanúgy egyetlen ember megfontolásaitól függni a végső soron kijövő törvénymódosítások és az elköltött források.

Vajon ha most Dávid Dóra vagy Tarr Zoltán szembefordulna Magyar Péterrel, hány másodperc alatt illanna el a politikai tőkéjük?

Ebbe a fent említett kérdés felől közelítve belegondolni nem túl megnyugtató. Az persze helyes irány, hogy igyekeznek inputokat gyűjteni, de egyfelől bizonyos mértékig rá is szorulhatnak, emellett ha azt szeretnék kommunikálni, hogy az ő hatalomgyakorlásuk más lesz, ez alapkövetelmény.

És ezzel együtt is áll a kérdés, hogy ha 2026-ban Magyar Péternek hívják majd a miniszterelnököt, amikor arról kell majd dönteni, hogy mekkora legyen az adókulcs, mi legyen legális és mi nem, illetve mely területek kapjanak állami pluszforrást, a társadalom mely szereplői számíthatnak többre, mint egyetlen ember jóindulatára és személyes belátására. Ahogyan Vona Gábor feszegette: kérdés, hogy ez a rendszerváltás is a fejünk fölött zajlik-e le. És ahogyan Ceglédi Zoltán felvetette: miután a folyamat nulladik lépése a régi ellenzék kinyírása volt (vö. Nyiszapárt, copyright HVG), nem várható, hogy egy váltás után majd nagyon számítani fog a maradékukra, ahogyan a korábban bejáratott szakértőkre sem.

Kedves, amikor — az EPP-ből ítélve alapvetően jobbközép, európéer-konzi pártjából — azt mondja, hogy várja a liberálisokat és a baloldaliakat is, csak kérdés, hogy csak a szavazatunkat, vagy a politikai elképzeléseinket is. Szépen hangzik, hogy egy váltás kinyitja a politikai pluralitást, csak ha arányosítják is a választási rendszert, addigra lényegében nem lesznek érdemi pártok a kettőn kívül. Érdemes tehát intenzíven gondolkodni azon, milyen társadalmi szerveződések kellenek ahhoz, hogy egy hatalomváltás után ki lehessen kényszeríteni bizonyos döntéseket Magyar Péter győzködésénél némileg hatékonyabb módokon is.

Ugyanis az egy kézben összefutó politikai döntéshozatal akkor is rossz, ha pillanatnyilag épp egyet lehet érteni a tartalmával.

Félreértés ne essék: már az előrelépés, hogy egyáltalán gondolkodni tudunk arról, hogy ez megszűnjön, elvégre, ha marad a Fidesz, ennek az esélye is hiú ábránd. Ugyanakkor számításba véve a politika perszonalizációját és azt, hogy a hatalom általában nem a mérsékelt és visszafogott embereket vonzza, ez a dilemma végső soron érzékelteti a nagy állammal való legfőbb gondot. Ahol nem az államhatalom dönt, hanem a szabadpiac, a civil társadalom és hasonlók, ott a kisebbség vígan elvan a maga buborékában, nem kell alkalmazkodnia a többséghez. Ahol azonban az államé az irányítás, ott egy jól működő demokráciában konszenzust keresnek, egy közepesben sima többség dönt, de mondjuk a fontosabb dolgokról népszavazást tartanak, egy rosszul vagy sehogyan sem funkcionálóban pedig egy autoriter erős ember dönt. Mindenki optimizmusára van bízva, az egyes kategóriák mennyire és miként átjárhatók.

A szabadságról nehéz nem relatív módon gondolkodni. Ha valaki kiszabadul Észak-Koreából és Oroszországban találja magát, az ottani rezsimet jó eséllyel a szabadság netovábbjának fogja érezni és a korábbi életéhez képest az is. Éppen ezért bizonyos szintig érthető, ha valaki a rendszerváltás előtti időszakot megélve értetlenkedik, amikor valaki nehezményezi a jelenlegi kormány olyan intézkedéseit, amelyek egy alapvetően szabad országban indokolatlanul korlátozzák egyesek mozgásterét. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy nagyra kell értékelni, ha valaki legalább meg tud próbálni abszolút módon gondolkodni a szabadságról.

Az életünk legtöbb más területén is a körülményeinket elkerülhetetlenül másokhoz hasonlítjuk. Az örök pesszimista (kiégett, depressziós, defetista, stb.) bármekkora fizetésemelést is kap, játszi könnyedséggel talál olyanokat, akik jobban élnek, mint ő. A túlbuzgó optimista pedig, bármennyire szorongva is kell matekoznia hó végén a Lidl-pénztárnál, összehasonlíthatja jövedelmét a minimálbérrel. Azonban – bár nyilván bizonyos mennyiségű vagyon már nehezen elkölthető – míg az erőforrások szűkössége miatt az anyagi életkörülményeink a bérünktől a lakhatásunkig sosem lesznek abszolút értelemben tökéletesek, addig az egyéni szabadságnál azt gondolom, beszélhetünk abszolút igényről.

Ez a gyakorlatban nem azt jelenti, hogy az élet egyetlen területén se legyenek szabályok – ahogyan az anarchiát a többség teljesen rosszul és a szó jelentését abszolút kiforgatva érti –, hanem hogy soha, semmilyen indokolatlan szabadságkorlátozás se érjen senkit. Itt igen hangsúlyos az igény szó használata, ugyanis sokan praktikussági okokból vagy éppen tanult tehetetlenségből, önértékelési problémákból adódó komformizmusból és megfelelési kényszerből, vagy más okokból megelégednek bizonyos racionálisnak tűnő korlátozásokkal akkor is, ha lelkük mélyén érzik, hogy nincs igazán jól megérvelve, de én amellett érvelnék, hogy nem érdemes így tenni. A többség éjszaka alszik, így a társadalom kisebb részének okozna csak bosszúságot, ha a nappal alvást betiltanák, ám végtelenül indokolatlan és igazolatlan, ennélfogva pedig erkölcsileg helytelen lenne egy ilyen törvény.

Sok szabály felületes. Emberek szabadságát nem csak gonoszságból, de nemtörődömségből is meg lehet sérteni. Egyszerűen egy törvényalkotó, egy munkahelyi policy megírója vagy egy bolt menedzsere nem gondol pár ritkább esetre, nem gondolja végig, egy-egy intézkedésnek milyen mellékhatásai lesznek és már el is jutottunk idáig. Ezért, amikor a különböző tiltások és korlátozások megítéléséről gondolkodunk, vitázunk, legelőször – a szabályozó legitimitásának nulladik pontban történő megvitatása után – szerintem annak alapvető létjogosultságával kell foglalkozni.

A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod, de ha esetleg tetszik, meghívhatsz pár jó búzasörre.

🍻 Tetszik, amit írsz!

Ez a hozzáállás nagyban eltér attól, hogy a különböző tiltásokról szóló közéleti diskurzusok gyakran igen hamar a hasznosság felől közelítenek: a kijárási korlátozás elég jó eszköz-e egy járvány megfékezésére, az aluljárók lezárásával kezelhetők-e a hajléktalan emberek borzasztó sorsának az átlagembernek kellemetlenséget okozó mellékhatásai, a gyógyszerek házhozszállításának ellehetetlenítése segít-e bárkinek, a telefonok tiltása vagy a drogtilalom megoldja-e a különböző függőségeket.

Természetesen közpolitikai intézkedések hatásainak vizsgálata kulcsfontosságú, magam is részt vettem ilyen jellegű diskurzusban számtalanszor. Ám ez csak a második kérdés. Mielőtt a hasznosságon, a hatékonyságon polemizálni kezdünk, meg kell vitatnunk, egy-egy tiltás indokolt-e, sőt: a szükséges legminimálisabb-e.

Itt érünk el mondandóm tételmondatához: amikor különböző szabályozási keretekről gondolkodunk, akkor az ember legteljesebb szabadságát kell alapnak, természetes normalitásnak venni.

Aki abból elvenne, azt kőkeményen meg kell indokolnia, egy-egy tiltás status quo-ját pedig akkor is érdemes megkérdőjelezni időről időre, ha az már évtizedek óta hatályos.

Fűnyíróelv-szerű tiltásokkal ugyanis sok mindenre lehetne lusta megoldást találni. A pandémiás lezárások után láthattunk olyan statisztikákat, amelyek szerint a kijárási tilalmak alatt csökkent a balesetek, sőt még a légszennyezés mértéke is. Ettől még természetesen teljesen elfogadhatatlan lenne, ha valaki kijárási tilalommal szeretné ezeket a problémákat megoldani. Magyarul aki szabályozna, készüljön a keresztkérdésekre, hiszen a legitimáció egyik fontos eleme az is, hogy egy reguláció jogossága és a konkrét szabályrendszere is logikailag kikezdhetetlen.

A legitimációs és szükségességi viták után persze előre és utólag is vizsgálni kell, mely szabály mennyire érte el a hatását. Elrettentő példák nagyon szórakoztató soráról jó szívvel tudom ajánlani a Reason amerikai libertárius lap kiváló videósorozatát. A szabályoknak és azok betartásának ugyanis nincs önértékük. Rossz szabályokkal, morálisan helyes szabályszegésekkel és az államhatalom mögé bújó szélhámosokkal tele van a történelem.

Értéke annak van, ha egy ideális esetben önkéntes tagságon alapuló közösség konszenzussal megalkotott és a gyakorlati tapasztalatok után finomhangolt szabályának látjuk az eredményét.

Annak, hogy kötelező védőkesztyűt viselnie az éttermünkben dolgozóknak és hogy a társasjáték-klubban maximalizáltuk, milyen hosszú szabályokkal bíró játékok hozhatók be, azért látjuk értelmét, mert már kilencen nem égették meg magukat és az étel is higiénikus, illetve már hatan jelezték, hogy innen azért nem léptek ki, mert nincsenek két órás szabálymagyarázatok. Az ilyen szabályozásoknak nehezen megkérdőjelezhető a létjogosultsága és a morális alapja. Pusztán hajtogatni, hogy a szabályokat mindenkinek be kell tartania ahelyett, hogy az ember – pláne egy politikus vagy bármilyen autoritás – megpróbálná megvédeni azokat a bírálatokkal szemben, szellemi restség, amely nagyon messze áll a tudatos polgári gondolkodástól.

A mert azt mondtam jellegű iskolarendszer igen gyakran nem erre nevel. Rám is néztek rosszindulatú akadékoskodóként, ha egy iskolai szabályra vissszakérdeztem, ne adj’ isten, vitába mertem vele szállni. Ugyanakkor meg kell haladnunk az öncélú autoritások kritikátlan elfogadását és elfogadtatását a túloldalról. Bár a magyar iskolarendszer igen központosító, az egyes pedagógusok attitűdjét még nem tudják megszabni, a szülőkét pedig pláne nem. Ha a gyerekeknek kiskoruktól megindokolják, az egyes szabályokra miért van szükség, felnőttként ők is jó eséllyel megteszik és elvárják majd ezt másoktól. De aki nem így nőtt fel, az is bármikor dönthet úgy, hogy tudatosan elkezdi formálni saját hozzáállását és elvárja másoktól, hogy tiszteljék a szabadságát.

(Shoutout az összes közéleti hírháttér-műsor szerkesztőjének: miért nem lehet legalább néha ilyenekről vitázni ahelyett, hogy mit nyilatkozott éppen Orbán/Magyar/Gyurcsány/akárki?)

Hanem, hogy egy régóta látható tendencia folytatódik azzal, hogy a Fidesz holdudvara saját tényellenőrző oldalt indít. (Mivel a projektben a Mandiner is részt vesz, bízhatunk benne, hogy visszamenőleg behúzzák az oldalra majd azt a csodálatos megfejtést, miszerint Magyar Péter állításával szemben nem a fél ország van Mészárosnál és Tiborcznál, csak a GDP 1 százaléka.) A tendencia pedig az, hogy számos dolgot, amit a kormány, illetve holdurvara sokáig, gyakran éveken át támad, egy ponton túl egész egyszerűen lemásolnak. 

Persze ezeket gyakran sokan csak megmosolyogják és mémeket készítenek arról, hogy ezek a Temuról/Wishről rendelt változatai az eredetinek. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a felsorolt példák szinte mind vagy a médiához vagy a civi szférához köthetők: ezek ugyanis a hatalom fékjei lehetnek. 

A kormány pedig nem akar mások szabályai szerint játszani, még akkor sem, ha azok évtizedes normák. Inkább harcot hirdet a „balliberális elittel” szemben, értsd minden olyan tekintély ellenében, amely tőle független és esetleg már létezett a NER előtt is. Ennek a harcnak a jegyében pedig, mivel nem ismeri el a korábban mérvadónak tekintett szakmai szervezetek és például médiatermékek létjogosultságát, olykor párhuzamos struktúrákat állít fel, nem ritkán azzal a narratívával, hogy az eddig meglévő az baloldali.

Ez egyfelől abszurd módon mindent polarizálni igyekszik, sulykolva azt, hogy nincsenek értékrendtől független szakmai autoritások. Hiszen ha lennének, akkor tiszteletben kéne tartani a szabályaikat, ergo nyilván csak azért bírálják őket, mert baloldaliak, nem azért, mert a kormány folyamatosan normákat sért. Ugyanakkor minden ilyen másolással el is árulják magukat, miszerint pontosan tudják, hogy a társadalom nem a baloldali médiatúlsúly miatt olvas 444-et Origó helyett, hanem mert az színvonalas. 

Amikor pedig a független lapok kritizálják az ellenzéki szereplőket, azt rendre idézi az M1 és a többi kormánypárti médium, ezzel kicsit azt is üzenve, hogy valójában igenis sokra tartják a tőlük függetlenül tekintéllyel rendelkező intézményeket és kifejezetten örülnek neki, ha ezek olyasmit kommunikálnak, ami beleillik a narratívájukba. 

Persze gyakran úgy mondják be az M1-en ezeket, hogy „még a balliberális xy is azt írta, hogy…”, de ha valóban annyira lenéznék ezeket a szereplőket, miért ugranának rá rögtön a közlésükre, amint az passzol a mondandójukhoz? Innen nézve a folyamatos fideszes másolgatás egyfajta irigy kompenzálásnak is tűnhet. Elvégre emlékezzünk, hogy ellenzékben milyen nyíltan tartották megbízható forrásnak például a Transparency-t vagy a kritikus sajtót!

És előbb vagy utóbb még lesz is alkalmuk visszatalálni ehhez.

Frissítés: Amióta ezt a szöveget megírtam, elindult egy újabb fideszes fact-check oldal a Századvég égisze alatt, nemes egyszerűséggel Tényellenőr néven, többek között a Pesti Srácok egyik volt munkatársával.