Az újságírás teljes félreértéséről
Baromság azt gondolni, hogy amelyik lap mindenkiről fele-fele arányban ír rosszat és jót, az az elfogulatlan és kiegyensúlyozott.
Létezik egy Transzparens Újságírásért Alapítvány nevű kormányközeli szervezet, akinek amúgy történetesen pont ismerem a munkatársainak egy részét és volt, akivel vitáztam is korábban műsorokban, de ez most nem fontos. Hanem hogy ők rendszeresen közölnek olyan „elemzéseket”, ahol azt nézik meg, hogy egy politikai szereplőről vagy a kormányról egy-egy lapban őt pozitív vagy negatív hangvételben feltüntető cikkekből van-e több. Itt egy példa, itt épp annak kapcsán vették ezt elő, hogy más médiumokhoz – például a jelenleg nagyon kormányellenesnek nem éppen nevezhető Indexhez – hasonlóan a Telex is kapott arra uniós pályázati pénzt, hogy cikkezzen az EP-választásokról.
Hasonló logika amúgy a kormánypárti médiabuborék más részein is előkerül, nemrég Varga Ádám – igen, vele is vitáztam párszor – azt kérte számon a Jólvanezígy YouTube-csatorna készítőin, hogy beszélnek-e eleget a kormány szerintük jó intézkedéseiről is. Bár a youtube-os műsorkészítés nem egészen tartozik bele a klasszikus sajtóba, ez a logika az újságírás teljes félreértésén – ha nem vagyok ennyire jóindulatú, akkor a tudatos félremagyarázásán – alapul.
Induljunk messzebbről! Ha én a Coca-Cola PR-ese vagyok, akkor a Coca-Coláról megjelent újságcikkeket valószínűleg aszerint fogom különválasztani, hogy azok a márkára jó vagy rossz fényt vetnek. Ez természetes. Ha azonban nem, akkor valószínűleg sokkal inkább azt látom a cikkekben, hogy melyik érdekes, fontos és melyik nem. Ha politikai PR-es vagyok, akkor a sajtó belpolitikai cikkeit aszerint vizsgálom, hogy az én pártom, jelöltem sikerét segítik vagy sem, őt jó színben tüntetik fel vagy sem. Minden más esetben, főleg, ha újságíróként azon gondolkodom, hogy belpolitikai témában miről írjak cikket, akkor természetesen nem.
Annak, hogy egy újságíró megírjon-e egy cikket vagy ne, sok szempontja lehet. Fontos-e az adott ügy, sok emberre van-e hatása, érdekes-e, illetve lehet-e izgalmasan tálalni, érdekelheti-e az eddigi tapasztalatok alapján az olvasókat, utána lehet-e járni teljes bizonyossággal, hogy mi az igazság és így tovább. Az ugyanakkor egyáltalán nem szerepel a szempontok között, hogy ez kire milyen fényt fog vetni, kit fog pozitív vagy negatív színben feltüntetni, milyen politikai hatása lesz vagy nem lesz, kinek a kampányát, sikerét segíti vagy nehezíti.
Épp itt válik el a sajtó a propagandától. A belpolitikai újságcikkeknek sokszor van politikai hatása, de ez egyrészt esetleges, másrészt az újságíró normális esetben nem azért akar valakiről leleplező cikket írni, mert meg akarja buktatni, hanem mert fontosnak tartja, hogy ne maradjanak rejtve a visszaélések. Ebből a szempontból az újságírás a szó jó értelmében öncélú, a tájékoztatás a célja. A propaganda viszont abból indul ki, hogy milyen politikai célt akar elérni és visszafelé gondolkodva ehhez ír egy cikket vagy forgat egy műsort. Ez gyakran lesz erőltetett, ennek általában az az eredménye, hogy a lejáratandó politikusról összekukáznak mindent, olykor egymásnak ellentmondó narratívákkal is, jellemzően elég kontraproduktív módon.
Vagyis túl azon, hogy mekkora blődség azt gondolni, hogy ha egy lap leleplez egy korrupt politikust, akkor rögtön, vagy abban a hónapban írniuk kell róla egy dicsérő cikket is, mert amelyik lap mindenkiről fele-fele arányban ír rosszat és jót, az az elfogulatlan és kiegyensúlyozott, szóval túl azon, hogy ez mekkora baromság, ez egy olyan szempont mérlegelését várja el, sőt: kéri számon az újságírókon, ami alapvetően egy politikai PR-es logika szempontja. De hát mit lehet tenni, ha valakinek erre állt rá a gondolkodása, akkor gondolom, nem tud ettől eltérően gondolkodni.
A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod, de ha esetleg tetszik, meghívhatsz pár jó búzasörre.