Tíz éve indult el a Független Diákparlament (FDP). Az alapításnál nem voltam ott, később kerültem be, két emlékképem rémlik arról, hogyan. Az első 2012-ből, a keretszám-csökkentés ellen tüntetést tartottak a gimnáziumban, ahol tanultam, erre kimentem egyszerű résztvevőként, elől egy megafonba beszéltek a láthatósági mellényes szervezők, hátul a felszólítás ellenére dohányoztak, akik szoktak, én pedig ott álltam valahol középtájt, figyeltem, készítettem pár képet az osztályújságba, amit akkoriban írtam. Később megtalált a Facebookon Gyetvai Viktor FDP-alapító az azt hiszem, Szabad Oktatást nevű Facebook-profiljával, ahol évekkel később az FDP-be képviselőnek való jelentkezést is népszerűsítették.
(Nem túl jelentős mellékszál, de sokat elárul arról, milyenek voltak a NER korai évei, hogy a tüntetés után a szüleimnek otthonról igazolást kellett írni az elmulasztott egy órára, de az iskolaigazgató a tantestülettel megegyezve úgy döntött, hogy ezt a rendes, szülők által igazolható keretbe nem számolja bele, ahogyan erről anno az akkor még független és kimondottan színvonalas Délmagyar be is számolt. Ma már elképzelhetetlennek tartom, hogy egy iskolaigazgató ilyet meg merjen lépni. A tanárok reakciója vegyes volt, egy köztudottan ellenzéki tanárom büszkén konstatálta, ahogyan keressük magunkat a másnapi Délmagyar hajtás utáni címlapjára kitett képen, egy közismerten fideszes tanár pedig szándékosan azokat feleltette, akik nem voltak jelen azon az első órán hétfő reggel, ami – mit ad isten – pont az övé volt.)
A másik emlékkép, hogy szüleimmel – akikről többször is elmondtam, leírtam már, hogy mindketten tanárok és szakszervezetben is aktívak – pedagógustüntetésre megyünk közös busszal, ahol elolvasom Diószegi-Horváth Nóra cikkét az akkor még létező Vasárnapi Hírekben (ezt a lapot elvileg a Népszava Visszhang és Nyitott mondat című mellékleteibe olvasztotta be Puch László 2018-ban) a Független Diákparlament első évének egyik plenáris üléséről (talán a legelsőről, de ez nem biztos). Nagyon tetszik a gondolat, az egész elképzelés, hiszen mindig is volt bennem egy erős önérzet (amit vékony vonal választ el az összeférhetetlenségtől, de sok pozitívuma is van). Bár többé-kevésbé mindig is volt egy ilyen tanárok melletti kiállás jellege is a diákmozgalmaknak, annak a fajta önérzetességnek, ami nekem szimpatikussá tette az FDP-t, voltak olyan megnyilvánulásai is, amik konfliktusokat okoztak pedagógusokkal, de ez talán azt az olvasót, aki látott már engem a tévében vitázni (apropó, ha minden igaz, péntek este megyek újra a Hír TV-be, izgi lesz), talán nem lep meg.
Általános iskolában is már ez jellemző volt rám – jó, mondjuk ott az egyik tanítónőm egyszer kidobta a cipőmet az ablakon, másszor nem engedett elmenni kajálni –, amit a másik tanítónőm a felső tagozatba vonulásomkor úgy igyekezett szépíteni, hogy amikor mindenkinek írt egy búcsúlevelet, azt fogalmazta meg, hogy olyan vagyok, amikor vele szemben védem az igazamat, mint egy hős lovag. Mai napig nem tudom, hogy ezt milyen szinten gondolta komolyan. Egyszer töri órára az emberi jogok egyetemes nyilatkozatából kellett kiselőadást tartanom és ha már nálam volt, amikor egy másik tanárom egy osztálytársammal szemben szerintem indokolatlanul lépett fel, felálltam és felolvastam neki egy részletét. Mai szemmel nézve nagyon szürreális, de élénken emlékszem a jelenetre. (Imádom a Substacket, ugyan melyik lap publicisztika rovata hozna le ennyi indokolatlan sztorizást egy civil szervezet évtizedes fennállása apropóján?)
Szóval bőven volt előzménye annak, hogy ennyire imponált nekem a diákok önszerveződése és önmagukért való kiállása. Volt akkoriban egy ritkán és olykor elég furcsán működő állami Országos Diákparlament, ennek egyfajta alternatívájaként indult az egész, de a háttérsztorit ki tudjátok guglizni. Az emlegetett újságcikkből megtudtam, hogy az első tanévre már megválasztották a diákképviselőket, szóval elmehetek az ülésre, de csak nézőnek. Ezt nem akartam, de a következőre végül úgy döntöttem, jelentkezem. Meg is választottak dél-alföldi középiskolás képviselőnek. Később újra és újra kampányoltam, emlékszem, egyesek megdöbbenésére – mármint FDP-n belül – a szegedi bölcsészkar Petőfi utcai épülete mellett lévő kis oszlopszerűségre, ahova rendezvények plakátjait is szerettem kitenni, még plakátot is ragasztottam ki hogy szavazzanak be újra (azóta jártam arra, már elbontották sajnos, amúgy az épületet szépen felújították).
Nagyzolás lenne azt írni, hogy a többi már történelem, mindenesetre ami ezután következett, az sokak hosszú éves munkája, engem is beleértve. Voltak konfliktusok többször is belül, az előtt is, hogy kiléptem (bár amúgy sem akartam Török Márk nyomdokaiba lépve örök diákképviselő lenni), ami valahol természetes velejárója a közösségeknek, de összességében mindezekkel együtt is rendkívül büszke vagyok arra, hogy ennek a mozgalom formájában mai napig létező és meghatározó szervezetnek a része lehettem egy huzamosabb ideig.
Diákszervezetet csinálni alapvetően azért nehéz, mert mire kiforrja magát igazán, a tagok jó része kiöregszik, hiszen elkezd teljes állásban dolgozni.
Az ADOM (ha újságíró kérdezi, hogy honnan a név, nos, azt találtuk ki anno, hogy Alternatív Diákközpontú Oktatásért Mozgalom, azaz ADOM) Diákmozgalom szerintem ma is lényegesen szervezettebb és összeszedettebb, mint más, egyébként jó szándékú, de láthatóan még sok gyermekbetegséggel küzdő diákkezdeményezések. Ez az előnye annak, ha nem alapítgatunk három évente új mozgalmakat a nulláról, mikor jórészt még a problémák is ugyanazok. Ez ugyanis a mérleg legambivalensebb része. Ha elővesszük az FDP eddig megírt javaslatcsomagjait (itt elérhető például a 2017-es, a 2018-as és a 2019-es), akkor bizony
a megfogalmazott problémák jelentős része sajnos időtállónak bizonyult
(ez a megfogalmazás valamelyik HVG-s kollégám érdeme, de nem tudom kié, mindenesetre ő a Fidesz kormányváltás előtti egészségügyi felvetéseire írta) és igen valószínű, hogy az évfordulóra rendezett Alternatív Diákparlament javaslatcsomagja is sok ponton átfedésben lesz a korábbiakkal. Úgy, hogy az emberek kicserélődnek közben, csak ugyanazok a problémák jelentős részben nem oldódtak meg.
“Bármely tantárgyból lehessen előrehozott érettségit tenni” – olvasható például a 2017-esben az abszolút logikus javaslat. Ez már a 2014/15-ös javaslatcsomagban is benne volt, akkoriban az oktatással foglalkozó humántárca még adott választ a javaslatokra konkrétan (később javarészt már csak sorosoztak), de még milyet! Ezt írták arra, miért csak nyelvekből is informatikából lehet előrehozott érettségit tenni:
Nagy újragondolás nem történt, az említetteken túl abból lehet, aminek a középiskola utolsó éve előtt be is fejeződik a tanítása, másból továbbra sem. De ez csak egy kiragadott példa, “Javasoljuk, hogy a szubszidiaritás megvalósulásának érdekében adják meg az önrendelkezés jogát az oktatási intézményeknek”, “Állítsák vissza a tankönyvpiaci versenyt, minőség-ellenőrzéssel”, írja például a 2017-es, “Csökkentsék a lexikális tananyag mennyiségét!”, “Csökkentsék a tanárok adminisztratív kötelezettségeit”, szól a 2018-as és még sorolhatnám.
Hogy a problémák megmaradnak, az a mozgalommá válás egyik oka is volt, ahogyan azt az is jól magyarázza, hogy ahogyan a szervezet egyre ismertebb lett, az oktatási kormányzat nem hogy nem egyre jobban, de miután egy-két határozottabb kiállás után elkönyvelték az egészet “ellenzékinek”, egyre kevésbé volt nyitott a javaslatokkal komolyan foglalkozni.
Hiszen egy szervezet, amely demokratikusan képviseli a diákokat és utána javaslatokat nyújt át az illetékes tárcának, az – bármennyire is az alapból diszfunkcionális állami verziója alternatívájaként jött létre – alapvetően jól működő demokráciákban találja meg a számításait.
Nem ott, ahol hosszú idő után az oktatási szervezeteket sikerül ugyan becsempészni, hogy élőben láthassák Pintér Sándort, de nem kapnak szót, majd amikor végül a beosztottjának a beosztottjai hajlandók velük is szóba állni, lecseszik őket, hogy túlságosan az érzelmeik vezetik őket és élesen fogalmaznak.
Ilyen értelemben egyrészt igen frusztráló a visszatekintésben azt látni, hogy jórészt még mindig ugyanazokért a problémákért kell tiltakozni, még ha kisebb előrelépések látszanak is, sok hátralépéssel megspékelve.
Ugyanakkor az sem igaz, hogy a szervezet nem ért el semmit,
a fent linkelt 2014-es javaslatcsomagban például már szerepel az első nyelvvizsga ingyenessége, amelyet később bevezettek, ahogyan többször volt, hogy egy ügyet sikerült olyan mértékig tematizálni és napirenden tartani, hogy végül megváltoztassanak egy döntést. Hiszen a hatalom még mindig nagyban függ a hangulattól és a belső méréseiktől. Ilyen döntésként emeli ki az ADOM oldala 2017-ből a kronológiát tartalmazó töriatlasz engedélyezését akkor még az érettségin vagy a felvételihez kötelező nyelvvizsga feltételének 2019-es elhalasztását.
Ehhez még hozzátenném a médiareprezentációt egy picit távolabbról nézve és nem csak azért, mert személyesen sok munkám volt ebben. Az, hogy elértük, hogy (azon túl, hogy állandó jelleggel működünk, elérhetők vagyunk és tudunk használható nyilatkozót adni, azáltal is, hogy egyfajta tényezővé tudtunk válni), hogy mondjuk az RTL Híradó időről időre oktatási ügyekben megkérdezi a pedagógusok és a szülők képviselete mellett a diákság szervezetének a véleményét is, túlmutat önmagán. (Olyan nyilván előtte is volt, hogy random diákokat megkérdeztek mondjuk az érettségiről, de az FDP előtt állandó jelleggel megszólaltatható, főleg a középiskolásokat képviselő diákszervezet nem igazán működött.)
Ez egy olyan képet közvetít, amelyben a diákság, azaz az oktatás “felhasználóinak” véleménye is számít és van értelme azt meghallgatni. Ez szerintem már önmagában egy paradigmaváltás ahhoz képest, hogy bizony idehaza azért még mindig sokan gondolkodnak úgy, hogy a gyereknek kuss a neve és engem is vertek, mégis.
Ezen túl a szervezet az évenkénti képviselőválasztással és a két plenáris üléssel a demokrácia aktív művelésének a kultúráját terjesztette, amely fantasztikus dolog. Rengeteg diáknak megtanította, hogy ki lehet és ki is kell állnod magad mellett és azt hiszem, ezeknek a diákoknak a családja, környezete is látott egy elég jó mintát ezzel. Közben barátságok, szerelmek és akár ezekkel az alapokkal is megsegítve karrierek alakultak. Szóval minden nyűg, belső veszekedés, kormányzati sorosozás és a még mindig fennálló problémák rendkívül frusztráló érzete ellenére összességében nagy pozitívum, hogy ma Magyarországon működött és működik továbbra is egy ilyen szervezet. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az ilyen kezdeményezések teszik az országot — a hatalom minden ellenkező irányba mutató lépése mellett is — egy kicsit demokratikusabbá.
Boldog születésnapot, FDP, hajrá, ADOM!