Miért jártam be évekig a Hír TV-be vitázni, és miért hagytam abba?
A kapcsolgatók perspektíváját igyekeztem tágítani, de az adásokról rendre úgy jöttem el, hogy azon tűnődtem, van-e az egésznek bármi értelme.
Többekkel vitáztam már többször arról, hogy van-e értelme eljárni a kormánymédia vitaműsoraiba. Egyébként nem a Hír TV volt az egyetlen, annak idején például a Pesti TV-be is elmentem párszor vitázni, sőt egyszer ennek utózöngéjeként még a Pesti Srácok online műsorába is, de ezek kevésbé voltak jelentősek. A Hír TV-t azért többen nézhetik, ez már csak a gyalázkodó üzenetekből is látszott, amit egy-egy szereplés után kaptam a kemény magtól.
2022-ben hívtak először a Hír TV-be egy vitaműsorba (előtte is szerepeltem az azonos nevű csatornán a Kálmán Olga-erában, de az ugyebár teljesen más volt), azóta pedig egészen sok alkalommal megfordultam két műsorukban, mint egyfajta kormánykritikus-liberális ellenpólus. Nemrég azonban — miután többször is hívtak újra — jeleztem az egyik munkatársuknak, hogy köszönöm, de a továbbiakban nem szeretnék a Komment című műsorukban szerepelni, mert egyre kevésbé érzem úgy, hogy ott lehetőség van az érdemi diskurzusra (a másik a Napi Aktuális volt, az már korábban megszűnt).
Kezdjük azonban azzal, miért mentem el évekig, majd utána térek rá, miért hagytam abba.
A kapcsolgatók megszólítása
Aki látott valahol érvelni, nem lepődik meg, hogy nem ritkán bocsátkozom kocsmateraszokon is mély fejtegetésekbe és vitákba, otthon pedig néha önkéntelenül lekiabálom a tévét. Szóval az első drive tulajdonképpen az volt bennem, hogy majd odamegyek és megmondom nekik, hogy nem úgy van az. Amikor annak idején a Pesti TV-ben vitáztunk a gyermekvédelminek hazudott népszavazásról, akkor volt is, aki rámírt utána, hogy becsüli a türelmem, hogy beleálltam a melegellenes őrjöngésük elleni vitába.
Később elsősorban az volt a részvétel mögötti gondolat nálam, hogy ezeket a műsorokat jó eséllyel nem csak a tényleg meggyőzhetetlennek tűnő fideszes kemény mag nézi. A Hír TV például a Telekomon a 10-es csatorna a TV2 után, így
feltételezem, egy csomó, politikailag nem annyira elkötelezett ember is odakapcsol, belehallgat, kíváncsi, hogy mit mondanak. Elsősorban mindig hozzájuk igyekeztem szólni.
Ezen kívül fontos, hogy nekem újságíróként/publicistaként nem dolgom, hogy meggyőzzek bárkit arról, hogy kire szavazzon, soha nem is volt ez a szándékom. Ez persze egyfajta asszimetria, amikor olyan embereket ültetnek le veled szemben, akiktől viszont ezt mintha elvárnák.
A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.
A legfőbb célom alapvetően az volt, hogy emberek perspektíváját egy kicsit tágítsam. Hogy egy másik aspektussal, egy, az addigi világnézetüket challange-elő információmorzsával is találkozzanak. Ami nem egy hálás feladat, hiszen ilyenkor bekapcsol a backfire effektus (ezt jelzik az anyázó üzenetek az én postaládámban is).
Mindenesetre a legtöbb, amit el akartam érni, az kábé annyi volt, hogy páran otthon a tévé előtt azt mondják: azért amit ez a srác mond, az sem hülyeség, ebben is van igazság. Esetleg az, hogy amikor általam indokolatlan szabadságkorlátozásokra felhívom emberek figyelmét, azzal a szabadságigényüket egy kicsit növeljem.
Nehéz megmondani, hogy ez sikerült-e. Nálam voltak ugyan olyan kommentelők, akik megtapsoltak, hogy jól megmondtam a propagandistáknak, de ők nyilván alapból ellenzékiek, akik maguktól nem nagyon néznek Hír TV-t.
Mi uralja a közbeszédet?
Annak pedig, hogy már nem járok, az előzménye az volt – és ezt a csatorna munkatársának is leírtam –, hogy az adásokról rendre úgy jöttem el, hogy azon tűnődtem, van-e az egésznek bármi értelme. Szóval nem csak a környezetemmel vitatkoztam erről, hanem magamban is vívódtam rajta.
A címben jelölt kérdés második felére pedig a rövid válasz az, hogy egyre kevésbé tudtam már magamat meggyőzni arról, hogy van.
Erre két példát hoznék fel, akit esetleg érdekel, azoknak linkelem az adott műsorrészleteket. Az egyik, amikor a Komment jelentős része (47 percből 35) azzal ment el, hogy Magyar Péter mégsem vesz részt a Női sikernap nevű rendezvényen. A YouTube-ra azzal a címmel került ki a műsor, hogy “Uralja a közbeszédet Magyar Péter és a Női sikernap esete”, amiről a műsort megosztó posztomban is megjegyeztem, hogy erős túlzásnak érzem.
Követed már a Facebook-oldalam?
Maga a sztori persze valóban egy pikáns kisszínes volt, nem véletlenül írt róla a független sajtó is, de aligha ez volt aznap a legfontosabb közpolitikai ügy. Arra viszont kiváló volt, hogy sokadjára is fel lehessen mondani rutinból a talking pointokat arról, hogy lehallgatta és terrorizálta a feleségét.
A műsornak ez egyébként egy jellemző stratégiája: kiválasztanak a szerkesztők egy akár teljesen marginális apropót arra vonatkozóan, hogy Magyar Péter milyen felháborító, hogy utána a műsorvezető feltehesse a kérdést, hogy megengedhető-e ez.
A kormánykritikus meghívottak (jellemzően újságírók, elemzők vagy ellenzéki kispártok politikusai) a legtöbb esetben nem állnak be az ellenzéki vezető védőügyvédjének. Így, ha minden jól alakul az ő szempontjukból, azt a képet lehet sugározni, hogy ezt még baloldalon is elítélik. Ha valaki esetleg mégis megvédi, akkor onnantól kezdve minden kritkát automatikusan neki lehet címezni, hogy az összes lépését magyarázza meg.
Láttunk már karón varjút
Én azok közé tartoztam, akik igyekeztek árnyalni a gyakran torz és bődületesen leegyszerűsített narratívákat és kibontani a mögöttük lévő valóságot. Ez néha szinte a lehetetlennel határos mutatvány volt. A kormánypárti résztvevők jellemzően azt csinálták, hogy a bedobott apropóra felfűzve egyéb talking pointokat is megismételtek, amit a műsorvezető nem nagyon szakított meg. Ez is azt jelzi, hogy Brüsszel el akarja venni a szuverenitásunkat, be akarja engedni a migránsokat, és így tovább. Ezeket mindet kibontani és végigmenni rajtuk egy négyszereplős és limitált adásidővel rendelkező műsorban biztosan lehetetlen volt, így mindig dönteni kellett, hogy a nagyon sok feldobott labda közül melyekre reagálok.
De még így is sokszor csak nagyon nehezen, többszöri nekifutásra engedtek végigvinni egy-egy gondolatmenetet arról, hogy egy nagyon leegyszerűsítve bedobott dolog kábé mennyivel komplexebb ügy a valóságban. Ez egy idő után elég fárasztó, és frusztráló volt. (Ami néha látható is volt rajtam.)
Ám ennél is erősebb ellenérv volt a folytatással szemben, hogy a résztvevőket néha egyszerűen nem zavarták a tények.
Számomra a legdöbbenetesebb az az adásrész volt, amelyben az a tudhatóan hamis állítás volt a téma, mely szerint Manfred Weber az egész EU-ra kiterjedő kötelező katonai szolgálatot akarna állítólag bevezetni. Igyekeztem röviden felvázolni, hogy egyértelmű, hogy nem ezt mondta és nem is lenne ilyenre lehetősége. Erre Pindroch Tamás kormánypárti elemző válasza az volt, hogy „láttunk már karón varjút”. Így tényleg nagyon nehéz értelmes vitát folytatni.
Ez volt egyébként az első és eddig az egyetlen olyan tévéműsor, ahol kaptam honoráriumot a szereplésért. Az adásonkénti pontos összeget hivatalosan nem publikálhatom, de a nyugdíjasok magasabb összegű utalványt kaptak. A keresetkiegészítés mindenesetre nyilván nem jött rosszul, a csatornánál elköltött állami hirdetések tükrében pedig erre egyfajta adóvisszatérítésként tekintettem. Ugyanakkor egy idő után már határozottan úgy éreztem, hogy nem éri meg érte tönkretennem az idegrendszerem.
Nem instruáltak adás előtt, hogy miről mit mondjak vagy ne mondjak, nem is fogadtam volna el ilyesmit. Ez ennél azért szofisztikáltabban van kitalálva. Meghívnak kritikus arcokat, akik elmondhatják élő adásban, amit akarnak, csak a témák, a feltett kérdések úgy vannak — kicsit nemzeti konzultációsan — kitekerve, hogy vagy bemondod az elvárt választ, vagy szélmalomharcba kezdesz a jóval bonyulultabb valóság gyakran megakasztott kibontásával.
Utóbbin igyekeztem több éven át, a nézőkre van bízva, hogy sikerült-e. Mindenesetre — becsülve azok türelmét és igyekezetét, akik próbálkoznak még hasonlóval — én úgy döntöttem, a továbbiakban ezt passzolom.
Tanulság?
Azt továbbra is tartom, hogy megválasztott politikus nem bojkottálhat médiát — különösen az érdemi döntéshozatali pozícióban lévők. Ám azzal kiegészíteném, hogy elég a saját politikájukkal kapcsolatos kérdésekre válaszolniuk. Ha egy mikropárt tagja nem tartja elegánsnak, hogy sokadik alkalommal is beültessék abba a szerepbe, hogy az ellenzék vezetőjét minősítse, azzal nincs gond, sőt. Újságíróknak, elemzőknek pedig egyáltalán nem kötelező szerepelniük, ha egy lappal, intézettel kapcsolatosan felmerül valami, azt megválaszolja majd a szervezet vezetése.
Az alapállásom jellemzően az volt, hogy a fontos közügyeket érdemes megvitatni, hogy legalább az világos legyen, miben nem értünk egyet. Ez néha sikerült, máskor olyannyira az alapvetésekig nyúlt vissza, hogy premisszákon, sőt definíciókon kezdtünk el polemizálni az aktuális téma helyett. De ez még önmagában nem kizáró ok.
Az viszont lassan megfogalmazódott bennem, hogy egy érdemi vitához nem csupán konstruktív felek kellenek (akik mondjuk nem személyeskednek — egy ilyen ember is volt, hónapokig nem jártam miatta a Kommentbe, később úgy mentem vissza, hogy már nem raktak össze vele). Kell egy olyan szerkesztői alapállás is, amely dilemmákra és kíváncsiságra épít, nem pedig előre eldöntött helyes válaszokra, illetve azokat kvázi kikényszeríteni igyekvő eseménykeretezésekre.
Manipulatívan keretezett, torzító módon felvázolt témákról és nemzeti konzultáció szintű álnaiv kérdésekről nincs sok értelme vitázni.
Arról nem is beszélve, amikor a műsorvezető is félig vitapartnerként viselkedik. Tényleg annyit lehet megpróbálni, hogy egy kicsit árnyald a nézők világképét, cserébe jönnek az anyázások kommentben meg üzenetben. A Komment nem fideszes vendégei időnként el is ejtenek egy-egy félmondatot arra vonatkozóan, hogy valóban az éppen tárgyalt téma-e a legfontosabb, amire a műsorvezető jellemzően azzal reagál, hogy a szerkesztőknek joguk van eldönteni, miket válogatnak be. Ami igaz is, a potenciális stúdióvendégeknek pedig azt, hogy ebben részt akarnak-e venni.