Mindenkinek megvan Bob Vance, aki a bemutatkozása után mindig sietett hozzátenni a cégnevét? Bár ez a kisarkított lelkesedés vicces, valójában sokszor tényleg nehéz egy-egy társaságban úgy jellemezni önmagunkat, hogy a munkánkat ne hozzuk szóba. Idehaza régebbi sírokon van, hogy feltüntetik az illető foglalkozását is. Persze ma már kacskaringósabbak a karrierutak — ami alapvetően jó dolog —, így már egy egész LinkedIn-idővonalat kéne felírni, elgondolkodtam azon, ez vajon beskatulyáz-e téged az életed után vagy éppen ad egy plusz fogódzót a rád való emlékezéshez. Elvégre az alternatíva nem egy hosszú felsorolás szokott lenni a kedvenc zenéidről, sörödről, fürdőhelyedről és hobbijaidról, hanem jellemzően két évszám oszt csókolom.
Régóta foglalkoztat, hogy mennyire van identitásunk a munkánkon kívül. Talán sokan örülnek, hogy a munka legalább egyet ad nekik, ám talán nem lennének tömegek széles körben ennyire ráfeszülve a melóbeli könyöklésre, ha az identitásuk, az önképük nem ennyire ettől az egyetlen dologtól függne. Elvileg szép dolog, hogy valaki a szabadidejében sem szűnik meg orvos, tanár, újságíró, jogász és zenész lenni, de ez azt is jelenti, hogy miután a munkahely általában egyfajta hierarchikus rendszer, az ember munkahelyi felettesei nem pusztán a munkaideje, hanem lényegében a lénye lényege fölött rendelkeznek. Ha pedig a lényegünk múlik azon, hogy elismernek-e a munkahelyen, már érthetőbb, miért túlórázunk kiégésig.
A munka egyébként sem az a társadalmi intézmény kellene, hogy legyen, ahol a szenvedésből gyártatunk magunknak elismerést. Aki korábban kel föl, értékesebbnek érezheti magát, aki sokáig benn marad és nem csak nem alszik, de a gyerekeit sem látja, az már a sztahanovista példakép. Nem véletlen hozom ezt a komcsi terminológiát, a kapitalista kizsákmányolás ellenpólusaként felálló szocialista rendszer államosított gyárakban, de ugyanúgy a minél több munkát fetisizálta. És igen, a piaci rendszer is ezt teszi, csak már nem munkaversenyekkel, hanem OKR-ekkel és teljesítményértékeléssel. Talán az a hozzáállás mára kezd kiveszni, mely szerint a munkának minél gyötrelmesebbnek is kell lennie ahhoz, hogy értékessé válj tőle. Sokaknak régen az volt, nehogy már neked legyen pofád jól keresni valamiből, amit nem gyűlölsz. Takarodjál kapálni!
Szóval nagy előrelépés, ha már valaki abból próbál önbecsülést építeni, hogy a munkája értelmes és ha valamit érdemes megbecsülni, az továbbra sem a munka maga, hanem az értelmes munka eredménye. Talán még a frusztrációk kompenzálásának egy mérsékeltebb módja a pozíciókra való ráfeszülés is, amit az Office szintén érzékletesen parodizált és aminek látványos tünete a háromsoros titulusok terjedése, melyeket nyilván nem ritkán a tényleges előléptetések helyett találnak ki és osztogatnak. De mindemellett is érdemes foglalkozni azzal, hogy jellemeznéd önmagad, ha egy szót sem ejthetsz a munkádról. Ha mindenki megnevez pár kedvenc előadót, könyvet, hobbit, hogy hova szeret kimenni a zöldbe és hol szeret lángost enni, már előrébb vagyunk. A következő lépés az lehet, hogy fogyasztási cikkeket sem szabad mondani.
A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod, de ha esetleg tetszik, meghívhatsz pár jó búzasörre.