A pofon rossz oldalán
Miből gondolják a fideszes megmondóemberek, hogy sosem kerülnek majd az általuk relativizált politikai erőszak túloldalára?
Te milyen társadalmat szeretnél, ha nem tudod, milyen pozíciót fogsz benne betölteni? John Rawls amerikai filozófus gondolata nem csak nagystratégia alkotásakor hasznos. Mielőtt bármilyen, az egyének szabadságjogait korlátozó törvény mellett ágál az ember, vagy mielőtt valaki relativizálni kezdi a politikai erőszakot, úgy szintén érdemes figyelembe venni, hogy semmi nem garantálja, hogy nem kerülünk mindezeknek pillanatok alatt a rossz oldalára.
Sok minden érthetetlen számomra abból a sztoriból, amikor Ábrahám Róbert megütötte Puzsér Róbertet. Ki az, aki „reflexszerűen” felpofozza a másikat, ha az épp ott akarja hagyni és nem engedi neki, hogy ezt a keze után nyúlva megakadályozza, hanem visszalöki a kezét? Nekem nem ilyenek a reflexeim és talán nem bennem van a hiba. Hogy kell értelmezni Ábrahám azon mondatát, miszerint “És továbbra sem lehet megoldás az erőszak semmire, de a végtelenségig sem lehet provokálni másokat”, főleg annak tükrében, hogy első felindulásból írt posztjában arról értekezett, hogy Puzsér „kiprovokálta” a vele szembeni fizikai erőszakot és azon értetlenkedett később közzétett hosszabb bejegyzésében is, hogy Puzsér miért nem ütött vissza?
De a legérthetetlenebb számomra az, hogy akik azóta a környezetében mentegetik az általa azóta sem megbánt politikai erőszakot, azok miért gondolják, hogy ők ennek mindig is a pofont adó felén fognak maradni? Ha Ábrahám szerint egy általa meg nem értett szatíra már pofont ér, akkor bármi pofont ér, ami nem ömlengő PR-szöveg. És mi garantálja, hogy mindenki megáll egy pofonnál, aki azt olvasta, hogy a férfias reakció ütni, ha megsértették a becsületedet? Különösen furcsa a másik gyalázásához kötni az erőszak legitimizálását, miután a legnemtelenebb lejárató kampányokat az elmúlt sok-sok évben éppen a fideszes médiabirodalom munkatársai követték el emberek ellen, ami ki szokott váltani dühöt emberekből. Volt is már rá példa, hogy ez agresszióhoz vezetett.
A sokat szidott balos-liberális értelmiség ilyenkor jellemzően kiáll az erőszak ellen. A PestiSrácok főszerkesztője viszont nemrég egy nagyjából Ábrahámmal azonos önellentmondás keretében arról beszélt, hogy jó, hogy a magyar közéletnek nem része az erőszak, DE a pofonban sokuk ökle benne volt. Ebben az esetben kimondottan igaz a mondás, miszerint minden, ami a de előtt van, az bullshit. Szerinte „szándékosan provokálni a családját, a személyét, az emberi méltóságát valakinek következmények nélkül nem lehet”. Akkor most menjen be pofozkodni a PestiSrácokhoz Vona Gábor, Juhász Péter, Nagy Blanka és minden olyan ellenzéki figura, akit személyében, méltóságában gyaláztak és bizonyos esetekben ebből nem maradt ki az illető családja sem?
Ráadásul Huth Gergely maga utal arra, hogy a Trump elleni merénylet árnyékában vigyázni kéne, hogy ne erőszakkal oldjunk meg politikai különbségeket, de csak azért, hogy rögtön utána elkezdjen egyrésztmásrésztozni, a pofon nagyságát relativizálni és Ábrahámnak még azt a ránk férfiakra nézve kifejezetten bántó gondolatát is visszhangozza, mely szerint az igazi férfi nem rohan egyből a rendőrökhöz. Férfiasság egyenlő önbíráskodás, fantasztikus. Pedig valóban pont az esélyes amerikai elnökjelölt elleni és az életét kis híján kioltó merénylet óta kellene különösen komolyan venni, hogy nem csak a gyilkossági kísérlet, de a lightos pofon szintjén is elítéljük a politikai-közéleti egyet nem értések erőszakkal való kezelését.
Bár a háborúk ezt most elfedik, a nyugati világ sok szempontból mind egyéni, mind össztársadalmi szinten alapvetően szelidül, ami remek hír. Magunk mögött hagytuk az autoriter diktatúrákat és az egyéni szabadságra épülő rendszerekben az egyik legerősebb büntetés ma már a kiközösítés, ami rossz, de a főbe lövéssel szemben nem visszafordíthatatlan. És egyéni szinten is talán meghaladtuk már azt a korszakot, amikor a szülők utőkártyája a gyerekverés, amikor a viták rendezési módja a gyere ki a hóra és hálisten a párbajt is már csak bugyuta kertévés műsorokból ismerjük.
Ezt a haladást felmondani pusztán azért, mert a holdudvar összezár és meghosszabbítjuk Bicskéig, sokkal hosszabb távon árt, mint ameddig bárki is emlékezni fog erre az esetre és politikai oldaltól függetlenül nagyon kártékony. Mindenesetre annyiból hasznos végignézni, ki mindenki áll bele, hogy az a pofon jogos volt, hogy kikkel nem érdemes semmiképpen közösen szerepelni a jövőben például tévés vitaműsorokban, ha nem szeretnénk attól tartani, hogy lekever nekünk egyet az illető a reklámszünetben.
A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod, de ha esetleg tetszik, meghívhatsz pár jó búzasörre.
Nem ábrahám róbert, hanem rostás róbert... Nem akarom származása alapján kategorizálni az embereket, de gyermekkorban mikor minket megkergettek a roma származású gyerekek, tudtuk ,hogy előbb-utóbb ebből bunyó lesz. Ha meg bekövetkezett mindenki azzal törődött, hogy többet adjon mint amennyit kap. Nem vagyok az erőszak híve, de sose futok el előle. Sajnos azt meg kell érteni, hogy vannak olyan primitív felfogású emberek akik csak az erőszakból értenek. Rostás ilyen. Mindenesetre sajnálatos dolog, hogy szerintem a fidesz az ilyen erőszakra készül a 2026os választásokon.
Nem vagyok biztos benne, hogy egy rawlsi eredeti pozícióban a teljes erőszakellenesség pártján lennék. Mindig is ez volt Rawls elméletének a gyenge pontja - feltételezi a kockázatminimalizálást!
32 évesen direkt azért kezdtem el boxolni, hogy időnként jól orrba vágjanak. Hogy bebizonyítsam magamnak, hogy ez nem is olyan nagy dolog, hogy nem vagyok gyáva, hogy bírom, és utána már soha senki ne tudjon ezzel való fenyegetéssel megfélemlíteni. Pár év alatt ez megvolt, akkor abbahagytam. Lehet, hogy ha 19 évesen lezavarunk pár ilyen ábrahámi verekedést, erre nincsen szükség és nem bizonytalankodok utána 13 évig, hogy megfélemlíthető vagyok-e vagy sem?
Szóval én simán lennék a pofon fogadó oldalán. Segít bebizonyítani, hogy ez nem nagy dolog és így nem szabad hagyni, hogy fenyegetéssel megfélemlítsenek.
Aztán persze visszaadnám.