Az államot korlátozzuk, ne a szavazójogot!

Úgy fair, ha mindenkinek van szava azokkal a törvényekkel kapcsolatban, amelyek rá is vonatkoznak. De ezek csak a lehető legszükségesebb minimális mértékben korlátozzák az egyént!

A legutóbbi választások előtt városszerte sok helyen találkoztam a Mi Hazánk plakátjaival, melyek azt hirdetik, hogy írni-olvasni tudáshoz kötnék a szavazati jogot. Dúró Dóra például saját kampánykönyvének bemutatóján hirdette, hogy az olvasás fontos a helyes döntéshez. A választások után pedig a műveletlen néptömegek nyakába varrt újabb Fidesz-kétharmad nyomán a baloldali-liberális ellenzéki értelmiség egy része kezdte újra pártolni a műveltségi cenzus gondolatát. A szélsőjobboldali párt azóta nemrég ismét bedobta az ötletet.

Örömteli, hogy hazánk parlamentben ülő kisebb homofób pártjának elnökhelyettese legalább a róla szóló kötetet – és azóta a parlamenti jegyzőkönyveket – nem darálná le, de szerintem hiba lenne a választójog korlátozása. Pedig sokszor igaznak érződik a kritika, hogy a demokrácia csőcselékuralom. Ha a szabad vállalkozást és kereskedelmet szerintem értelmetlenül korlátozza egy-egy törvény – mondjuk a gyógyszerek házhozszállításának és a szélkerekek építésének ellehetetlenítése vagy az este betiltott alkohol-árusítás és így tovább – és azért szeretnék tenni, hogy változtassák meg, akkor jelentős részben nem feltétlenül túlzottan művelt és nem feltétlenül túlzottan tájékozott szélesebb tömegeket kell meggyőznöm az igazamról.

Ezért a legtöbb politikus át is megy demagógba és elkezd felelőtlenül ígérgetni. Ha megválasztják, a kérdés már csak az lesz, mi a rosszabb, ha kiderül, hogy hazudott, vagy ha megkísérel tényleg beváltani életszerűtlen ígéreteket. De emellett tényleg frusztráló, hogy olyan emberek sokasága dönt az életemet érintő ügyekről, akik jelentős része nincs igazán mélyen tisztában azokkal az ügyekkel, melyek sorsa végső soron az ő szavazatán is múlik. Bár alapvetően nem közvetlenül, hiszen idehaza a kormány saját úgynevezett kérdésein túlmenően minden eszközzel gáncsolva van a népszavazás lehetősége. De közvetve mégis a törvényeket elvben azzal lehet befolyásolni, hogy kiknek adunk hatalmat a kezébe.

Illusztráció: Arnaud Jaegers, Unsplash

A szabadpiacon, ha az ízlésem, mondjuk zenében eltér a többségétől, akkor könnyedén fogyaszthatok olyan rétegműfajokat, melyeket én szeretek és teljesen kizárhatom az életemből, hogy mások mit hallgatnak. Ellehetek a saját Spotify-buborékomban, mit sem törődve azzal, mit játszik a Rádió 1. A politikai verseny viszont nem így működik. Végső soron egy párt – esetleg koalíció – kerülhet csak kormányra, hiába szavaztak százezrek másra. Ha nincs a kormányzó pártnak többsége – pláne nem kétharmada –, akkor az ellenzék is ki tud kényszeríteni lépéseket, törvényjavaslatok módosítását, amelyért cserébe ők is igent nyomnak. Ám ha a relatív többség így vagy úgy, de döntött, a többieknek már nincs mit tennie. A törvény azokra is érvényes, akik szerint az teljes tévedés és korábban hosszasan érveltek ellene. Be kell nekik is tartani, rajtuk is számon kérik, sőt. Itt nem lehet elvonulni a saját buborékomba. Ki lehet menni ellene tüntetni, de ugye erre van egy nagykoalíciós mantra, miszerint előbb-utóbb megunják és hazamennek.

A megoldás szerintem mégsem az írástudatlanok szavazati jogának elvétele. Először is azért nem, mert önmagában abból, hogy valaki tud írni és jobb esetben szöveget értelmezni is, még nem következik, hogy tisztában van az adókulcsokkal, a gazdaságpolitika és mondjuk az európai intézmények működésével is. Ám, ha esetleg ezekből íratnának mindenkivel egy tesztet, az sem feltétlen jelentené azt, hogy az illető értelmes döntést is tud hozni, de induljunk ki ebből! Ám ez sem sem vezetne sok jóra.

Így ugyanis bizonyos emberekre bár ugyanúgy vonatkoznának az állam törvényei, nem lenne azokba még elvi síkon sem semmilyen beleszólásuk, legalábbis amíg nem tanulnak meg írni vagy más mércét nem ugranak meg.

Ez rájuk nézve durva jogfosztás lenne, ami tarthatatlan. Az államhoz tartozás nem opcionális, tehát az kifejezetten durva szabadságkorlátozás, ha a rájuk is vonatkozó keretrendszerre nem lehetnek hatással egyesek. (Ebből következik egyébként az is, hogy a szavazókort még el nem érők véleményét is valamilyen formában legalább meg kellene próbálni becsatornázni, például az önszerveződő diákmozgalmakat nem muszáj elhajtani, hanem komolyan is lehetne venni. Elvégre, ha én 16 évesen még az szja-mentesség mellett is fizetek tb-t, és áfát, ha bemegyek a boltba venni egy kólát meg egy Tobleronét, de választójogom még nincs, az bizony taxation without representation.)

Itt fontos kitérni a felvetés destruktív jellegére. Miért az a mondás, hogy zárjunk ki embereket a szavazásból, miért nem az, hogy segítsünk nekik? Ha emberek nem tudnak olvasni, miért nem jut eszébe senkinek odaállítani a választási iroda egy-egy alkalmazottját mellé, akik felolvassa nekik a jelöltek neveit, mielőtt bemegy a fülkébe? (Csak hogy ne lehessen ezzel is a legkiszolgáltatottabbak rovására visszaélni.) Ha abból indulnánk ki – aminek, még egyszer, szerintem több alapja lenne –, hogy valaki mennyire jártas a közügyek intézésében, miért nem tartunk nekik egy alapozót, akár személyesen, akár videós kurzuson, amelyben elmagyarázzuk nekik? Nyilvánvalóan van egy nem is annyira rejtett rasszista felhang a szélsőjobb felvetésében, ha nem lenne, talán még ilyen szempontok is felmerülhetnének.

Ugyanakkor összességében én úgy vélem, a szavazójog helyett a politika, azaz az államhatalom hatáskörét kellene korlátozni.

Úgy fair ugyanis, ha mindenkinek van szava azokkal a törvényekkel kapcsolatban, amelyek rá is vonatkoznak. De ezek csak a lehető legszükségesebb minimális mértékben korlátozzák az egyént! Ez a gyakorlatban nagyjából az „éjjeliőr állam” – a rendszerváltáskor előkerülő, majd azóta szinte a feledés homályába merülő – fogalmát jelentené. Vagyis a jog tiltsa és az állam akadályozza meg azt, ha valaki más személye vagy tulajdona ellen agressziót követ el! Ennek a kivitelezésébe pedig legyen mindenkinek beleszólása, hiszen mindenkit érint. (Illetve mert egyéb esetben szinte lehetetlen lenne olyan szűkebb kört találni, akinek megkérdőjelezhetetlen legitimációja lenne erről az érintettek helyett dönteni.) De olyasmit, amivel másnak közvetlenül nem ártunk, ne tiltson az állam, hiszen ezeknek a megvitatását már nem érdemes a közvéleményre bízni. De elefántcsonttorony-értelmiségi körökre sem.

Ez jelentené a piaci monopóliumok eltörlését, a vállalkozók bürokratikus útvesztőinek felszabadítását és egy sor egyéb kérdésben annak a természetes állapotnak a visszaállítását, mely szerint „mindent szabad, ami másnak nem árt”.

Azért fontos ezt a határt nagyon határozottan meghúzni, mert az indokolatlan tiltásoknak bárki könnyen a túloldalán találhatja magát.

Ezért táncol vékony jégen mind a legapróbb rasszista utalásnak vélt félmondatért filmek betiltásért kiáltó balos progresszív épp úgy, mint a Jézust ábrázoló karikatúrát közlő újságot bedaráltatni igyekvő jobbos konzervatív. Előbbiek könnyen kerülhetnek saját mércéjük szerint kánonon kívülre, ha mondjuk egy, Izrael vezetésének címzett kritikájuk miatt megkapják az antiszemitizmus vádját, utóbbiak pedig egy-egy elejtett, más vallásokat élesebben bíráló mondataikért mehetnének a levesbe, ha valóban cenzúrajoggal járna a vallási érzékenység.

Ha mindent megtehetnénk, amivel más személye és tulajdona ellen nem követünk el agressziót, az tartalmazna a mostani status quo-hoz szokottak számára furcsa dolgokat. Mondjuk az alkoholhoz hasonlóan, ha valaki a négy fal közt drogozik, senki nem törné rá az ajtót. Nyilván, ha utána erőszakos mással, akkor igen, függetlenül attól, mit fogyasztott. Ahogy az alkoholnál most is, ez azzal járna, hogy az állam helyett a kultúra, a család szerepe lenne újra azt megtalálni, hogy ami jogilag engedélyezett, abból mi az, amit érdemes is művelni és mit nem. Minden ennél szigorúbb törvény ugyanis már csak arról szól, hogy a politikai vezetés a saját képére akarja formálni a társadalmat.

Bármilyen törvény, ami legalább egy embert indokolatlanul korlátoz, rossz, még, ha a többség megszokásával és bólogatásával találkozik is. A többség éjszaka alszik, mégis indokolatlan lenne ezt törvénybe foglalni, hiszen senkinek nem árt, aki másképp cselekszik. Ezért abszurd és erkölcstelen, amikor az állam megmondja, mit és mennyiért lehet adni a boltban, milyen hosszú lehet a híradó, ki milyen szolgáltatást nyújthat és ki milyen növényt termeszthet otthon.

Bizonyos ügyeknél úgy tűnhet, hogy konszenzus van egy-egy szabadságkorlátozás mögött, mondhatni, ezt szoktuk meg. Ám annak idején például az amerikai szesztilalomnak is voltak olyan támogatói, akik ugyanúgy ujjongtak a szeszcsempészek elleni rendőri erőszakon, ahogyan most kárörvendenek egyesek, ha letepernek valakit, aki kendert termesztett a padlásán akár csak saját használatra. Ám amikor hirtelen egy-egy ügyben valaki a tilalomfa rossz oldalán találja magát, mindjárt másképp látja az egészet.

Azaz sajnos nem az egészet, általában maximum a saját konkrét sérelmei miatt tiltakozik csak a többség. Fel sem merül, hogy ha engem zavar, hogy nem rendelhetek a lakásomba fájdalomcsillapítót a kajafutár-appon, pedig az nem ártana senkinek sem, akkor elvi síkon kell kiállnom amellett, hogy bármilyen, másoknak közvetlenül nem ártó dolgokat ne tilthasson be az állam. Ha elkezdünk alkudozni, hogy csak azt ne tiltsák be, amire nekem is szükségem van, azzal megmarad ugyanaz a kiszolgáltatottságunk az éppen aktuális hatalom kénye-kedvének. De ha egyszer születne egy erős alkotmányos korlát arra, mi mindent lehet csak és kizárólag államilag korlátozni, az mindjárt más lenne. Valami ilyesmit értek én liberalizmus alatt, ezért is szoktam hozzábiggyeszteni a klasszikus jelzőt.