Másfél évtizedük volt. Éltek vele?
A PISA-eredmények mennyire takarják ki a historizáló épületek által mímelt nemzeti nagyságot?
Majdnem 16 év telt el azóta, hogy átvették a kormányzást. (Hogy mennyi minden változott azóta, azt az is jól jelzi, hogy mára mennyire meglepő, hogy egykor a Válasz a Mandinerrel csinált közös anyagot.)
Ez egy nagy lehetőség volt. Bár 2010-ben aligha lehetett tudni, hogy milyen hosszú időre rendezkedhetnek be, azért amikor később újra és újra kétharmaddal nyertek, érezniük kellett, hogy nem csupán négyéves ciklusban gondolkodhatnak.
Sok minden utal arra, hogy érezték is. Bár azóta főként az ellenzékiek NER-eznek, a kifejezést ők találták ki, és abban a Rendszer szó szerepel. De az állami építkezések, vagy például ahogyan visszatekintve a sportfejlesztésekről beszélnek, jelzi, hogy igenis az élet sok területén igyekeztek letenni a névjegyüket.
Mégis ha visszatekintünk a magunk mögött hagyott másfél évtizedre, tegyük fel a kérdést, hogy mennyire voltak helyesen belőve a preferenciáik!
A PISA-eredmények mennyire takarják ki a historizáló épületek által mímelt nemzeti nagyságot? Mennyire tudunk örülni a sporteredményeknek, ha közben eszünkbe jut, mikorra kaptunk időpontot egy orvosi beavatkozásra? Mit érzünk, ha az angolszász sajtó komment szekcióiban a rólunk szóló cikkek alatt látjuk, ahogy sorakoznak a kommentek arról, hogy mikor dobnak már ki minket az EU-ból?
Ez egy lehetőség volt, méghozzá elképesztő. A 2008-as válság lecsengésével, a konjunktúrával, az iszonyatos mértékű, akkor még érkező uniós forrásokkal. Amit el is költöttek, amíg lehetett. Sok mindenre, amelyek közt nyilván vannak hasznos és értelmes dolgok is. De mennyi minden lehetett volna még.
Hol tarthatna most az ország, ha a fenti képsorok után például egy érdemi oktatási reform indult volna meg?
Ami persze konfliktusos lett volna, kétségtelen. Ne higgyük, hogy ha Magyar Péter hatalomra jut, akkor az őt támogató, igen heterogén szavazóbázis nem fog majd váltásban felháborodni dolgokon vagy azok ellenkezőjén. De ez a demokrácia normális velejárója.
Amit Orbán a szelektív, azaz a legkisebb nyugdíjasokat kárpótoló nyugdíjemelésről mondott korábban - annyi vitát szül, jobb bele sem menni -, az mintha a kormány egyfajta krédója lett volna az elmúlt másfél évtizedben. Hogy ők nem fognak a széllel szemben menni, azt a néhány dolgot, ami nekik prioritás, átnyomják bármi áron, a propagandával hozzászoktatva a szükséges többséget, egyébként meg elketyegnek a dolgok, nagyon ne bolygassunk olyan rendszereket, amikben sokak tyúkszemére egyszerre lehet rálépni, ha érdemi reformba kezdenénk! (Mondjuk néha anélkül is sikerült.)
Mintha nem is hittek volna abban, hogy a társadalmi mobilitásból valaha lehet valami, mintha nem is hittek volna abban, hogy ezt a hatalmas egészségügyi gépezetet meg lehet reformálni, és így tovább.
Nekem legalábbis erősen ez volt az érzésem, miközben a Direkt36 A csapda című dokufilmjét néztem. Aki még nem látta, annak erősen ajánlom:
A jövő hónapban elsősorban azt kell végiggondolnunk a döntés előtt, hogy mennyi mindent akartak és tudtak kezdeni ezzel a lehetőséggel. Mert azért azt megtanultuk, hogy a NER nagyon hisztisen át tud nyomni dolgokat, ha nagyon akarják. Pénz is volt. Mintha sok területen a hit és az akarat hiányzott volna, tényleg ahhoz, hogy szembe menjenek a széllel, lejtőn felfelé, satöbbi.
És ez egyúttal ki is jelöli, hogy a most működő és emberséges országot ígérő kihívótól mit kell egy győzelem után elvárnunk. Mert ha nem kezd bele a nagy ellátórendszerek szélmalomharcnak tűnő reformjába - vegyük ide még a tömegközlekedést is, ahol voltak érdemi előrelépések, de nagyon érezhető, mely vonalak képeznek prioritást és melyek nem -, akkor maximum annyival lehetünk egy kormányváltás után előrébb, hogy az agyrohasztó propaganda és riogatás nélkül egy kicsit nyugodtabb hely lesz az ország.
Az is valami, de ez talán inkább egyfajta alap lenne, nem óriási eredmény.